A jégvirág a tél varázslatos remekműve, ám manapság egyre ritkábban találkozhatunk vele. Miért tűnt el szinte nyomtalanul? - Mandiner
A modern, többrétegű üvegablakok már nem teszik lehetővé a hőmérséklet-ingadozások következtében kialakuló kondenzációt.
Messze ringó gyerekkorom virága az üvegfelületeken képződő jégvirág, ami többnyire a házunk északi oldalára eső emeleti közlekedő ablakán keletkezett. Mint egy mesebeli alkotás, egy kozmikus-organikus tünemény, egy ajándék, amint édesanyám mutatta a csodálkozó gyermeki tekintetemnek lelkesedéssel és örömmel.
Mert a jégvirág szép, lenyűgöző és különleges, és mert az ember lelkesedik a hétköznapi szépségért, ámbár a jégvirág mégsem egészen hétköznapi. A tél míves alkotása. Az ablakon befúvó szél, a telenkénti hűvös szoba nem hiányzik, a jégvirág azonban igen. A modern, többrétegű üvegablakok már nem teszik lehetővé a hőmérséklet-ingadozások következtében kialakuló kondenzációt. Minél inkább megfelel egy ház a mai elvárásainknak, annál kevésbé láthatunk már jégvirágot - leginkább tán még a fedetlen helyen parkoló autók szélvédőjén reggelente, ha elég hideg van hozzá. Ám ott, ha keletkezik is, a jégoldó folyadék hamar elpusztítja, mert el kell indulni, a szélvédő efféle díszein való merengésre nincs idő.
Ellenben az ablakon születő jégvirágot sokáig tudtam nézegetni, s jó volt téli nappalokon jövés-menés közben (mennyi dolga van egy gyereknek!) odapillantani, megvan-e még, olvad-e, ha igen, miként változtatja formáját, míg végül teljesen tova nem tűnik. Ez különben onnan jutott eszembe, hogy beköszöntött a tél, az első hó is leesett már, s épp olvasom Henry David Thoreau Egy téli séta című esszéjét, melyben többek között az ablaküvegen születő jégvirágról is szót ejt. Az esszé hangoltsága és képei - mint Marcel Proust madeleine süteménye - megnyitották az emlékezés ösvényeit, és ez az ösvény egyenest a harminc évvel ezelőtti hideg hajdúsági télbe vezetett. Az emberi emlékezet működése kifürkészhetetlen - vajh miért éppen ez jutott eszembe?
Valószínűleg az időszakosan felbukkanó nosztalgiaérzés az, ami mindannyiunkat foglalkoztat. "Az ember sosem a jelenben él, hanem mindig a jövő felé tekint vagy a múlt emlékeiben bolyong", ahogy Krúdy is megfogalmazta. Így hát nem az aktuális pillanat foglalkoztat minket, hanem inkább az, ami már megtörtént vagy ami még előttünk áll. Ennek a múltban való barangolásnak van egy jelentős hátránya: hajlamosak vagyunk olyan fényben tüntetni fel az eltelt időszakokat, amely valójában soha nem létezett. Vagy ha mégis, az egy másik nézőpontból, például a gyermekkorunk szemén keresztül tűnhetett igazinak, amit felnőttként már csak a nosztalgia ködlámpásának segítségével tudunk - inkább újraalkotni, mintsem felidézni.
