Ahol a világ vége karnyújtásnyira van, ott a sorsjegyek mellett kifosztott boltok és újraéledő lelkek várják a valóságot. A spanyol áramszünet sötét óráiban, a csendes utcákon a remény és a félelem keveredik, miközben a lámpák kialszanak, és a szívverés r

Málagai hangulatfotó áramszünet idején - Fotó: Szász Adrián

Az a válaszom végül épp csak átsiklott a felületen: "De", meg az is, hogy "Majd jelezd, ha véget ért, mert nem biztos, hogy itt eljut hozzám az infó." Azonnal tudatosult bennem, hogy ha a málagai külváros sötét hűtőinek híre már Magyarországra is eljutott, akkor itt valami nemzetközi esemény zajlik. A következő célom így az lett, hogy visszajussak a Málaga túlsó végén található szállásomhoz, hiszen az andalúziai kalandom kellős közepén tartózkodtam. Ez volt az egyetlen laza napom, amikor nem más városokat jártam be sűrű csillagtúraterv szerint, hanem a bázisom közelében tartottam "pihenőhétfőt". Milyen szerencse, mert különben vagy egy másik településre ragadtam volna, vagy valahol félúton, a semmi közepén egy vonaton, hiszen, ahogy nemsokára kiderült, a légi és a vasúti közlekedés is teljes káoszba fulladt.

A helyijáratok szerencsére közlekedtek, ám a szállásom felé tartó buszokon - át kellett szállnom, ezért mintegy másfél órát zötyögtem - internetem már nem volt, az utolsó hír, amit olvastam, ennyit közölt: "Spanyolország döntő részét áramszünet sújtja, a háttérben cybertámadást valószínűsítenek". Lassan délután négy is elmúlt, mikor a bérelt Airbnb-szobám közelébe érve bevásárolni terveztem az előttem álló várhatóan hosszú, sötét éjszakára.

Elképesztő volt látni, ahogy a busz ablakán keresztül feltűntek a hosszú sorok az élelmiszerboltok előtt – egy igazi százméteres kígyó, ami a pánikvásárlás jeleit mutatta, mintha csak a világjárvány idejébe csöppentem volna vissza.

Ez volt az a döntő pillanat, amikor kezdtem igazán komolyan mérlegelni a helyzet súlyát.

A találékonyság határok nélküli táncát figyelhettem meg a szupermarket előtti sorban állva. Jót mosolyogtam, amikor észrevettem, hogy a helyi lottótársaság mozgóárusai a bolt bejáratánál verték fel bázisukat, és a vásárlók tömegét próbálták megnyerni sorsjegyeikkel. Sloganjuk pimaszul biztató volt: „Ha most vásároltok, a világvége közepette biztos a nyeremény!” Közben a boltba bejutni vágyók, akik az ismerőseik pletykáira építkeztek, arról beszéltek, hogy valóban cybertámadás történt, és hogy fél Európa – Portugáliától kezdve Olaszországon, Franciaországon és Németországon át – érintett. Lehet, hogy már a harmadik világháború kapujában állunk. Ezzel a rémhírrel a fejemben léptem be a boltba, ahol a pékáru és a vizespolcok már a tömeg áldozatául estek, teljesen kifosztva. Az utolsó morzsák is eltűntek a régi világ illúziójával együtt.

Úgy döntöttem, hogy a pánik helyett inkább a megfontoltságot választom, így csupán huszonöt euró költését engedélyeztem magamnak. Azért is, mert a megbízható források szerint akár egy hétbe is beletelhet, míg minden szolgáltatás helyreáll. Így hát néhány konzerv, üdítő és rágcsálnivaló beszerzésére gondoltam, hogy biztosítsam az alapvető életfeltételeket. És ami a legfontosabb, egy csomag karácsonyi illatgyertya is jól jöhet a hangulatom fokozásához és a világítás szebbé tételéhez.

Ezeket ügyesen beszereztem, és mivel a kártyás fizetés nem mindenhol volt elérhető, a megmaradt száz euró készpénzemet szigorúan óvtam, hogy felkészülhessek a nehezebb időszakokra.

Morogtam egy sort azon, hogy az édesszájú andalúzok még a csomagolt zsemlét és a sajtos tallért - ami csupán 18% sajttartalommal büszkélkedhet - is elhalmozzák cukorral. Mennyire vágytam volna inkább egy kis sós ízre! De aznap este legfeljebb a tengert nyalogathattam, mert az éttermek már lehúzták a rolót, és a bolt előtt kígyózó sorra sem volt kedvem várakozni.

Szerencsém volt, hogy három telefon lapult a zsebemben – egy magán, egy céges, és egy régi tartalék. Mindhárom akku félig töltve, de úgy döntöttem, hogy kikapcsolom őket; nem tudhattam, mikor adódik legközelebb lehetőség a töltésre. A készülékek azonban még sokféle hasznos funkcióval bírtak: zseblámpaként, segélyhívóként és az idő pontos meghatározására is alkalmasak voltak – azt hiszem, az óra hiánya miatt ez volt a modern kor egyik átkának legszembetűnőbb megnyilvánulása. Ahogy a képernyőket mellőzve töltöttem az estét, az idő szinte megállt körülöttem; a nap és a hold mozgásából próbáltam tájékozódni. A naplementét a tengerparton néztem, ahol sokan mások is velem együtt élvezték a kütyümentes pillanatokat. A fiatalok többsége sportolásra, sétára használta ki ezt az időt: strandröplabdáztak, futottak, fociztak és kosárlabdáztak az iskolai pályákon. Ülve a parton, majszoltam egy almatortaszeletet, amit előző nap vásároltam egy cukrászdában. A pult mögött álló hölgy olyan bájosan és segítőkészen mesélte el spanyolul a sütemények összetevőit, hogy képtelen voltam üres kézzel távozni, még akkor is, ha egyik sütemény sem vonzott igazán. A szállás hűtője pedig üresedett, és onnan az ilyesmiket "ki kellett enni".

Amint beléptem a lakásba, örömmel tapasztaltam, hogy nem vagyok egyedül. Egy fiatal pár, Elena és Alejandro, fogadott örömmel, akiknek társaságában egy bájos, bociszemű kutya, Lima, valamint két gyönyörű macska élt. Azonnal éreztem, hogy a légkör barátságos és szeretetteljes, tele volt nevetéssel és vidámsággal.

Sötétedéskor még hosszú utat kellett megtenniük, hogy elérjék Alejandro édesanyját. A "blackout" idején nem tudták felvenni vele a kapcsolatot, és fogalmuk sem volt arról, hogy jól van-e.

A kocsmák előtt, pohár borral a kezükben diskuráló emberek lassan hazafelé indultak, míg a város, amely eddig nyüzsgött az élettől, hirtelen vaksötétségbe burkolózott. A csend, amely mindent betöltött, szinte tapinthatóvá vált, az autók zaja pedig szinte teljesen elhalt. Csak néhány ablakban vagy erkélyen pislákoltak karácsonyi fények vagy másfajta világító források, amelyek a sötétségben szinte varázslatosan ragyogtak. Hírekhez nem jutottam, nem tudtam, mi történik a külvilágban, vajon valóban kitört-e valamilyen háború, vagy csak a rémhírek szőtte hálójában vergődöm. Teljes elszigeteltségben éreztem magam, és a mindennapi élet praktikus kérdései foglalkoztattak: vajon helyreáll-e a közlekedés? Eljutok-e másfél nap múlva Granadába, ahová már lefoglaltam a szállást? És onnan, három nappal később, sikerül-e elérnem a repülőteret, hogy végre haza térhessek? Vissza tudok-e menni a munkába a szabadságom után?

Az élet egyszerűbbé vált, hiszen a sötétségben már olvasni sem tudtam, körülöttem minden elektronikai eszköz néma csendben pihent. Az esti tea gondolata is elillant, mivel nem állt rendelkezésemre semmi, amivel vizet forralhattam volna. Alejandróék, Limával együtt, éppen a hűtő tartalmának teljes kiürítésére összpontosítottak, míg én képtelen voltam kapcsolatba lépni az otthoniakkal. Reménykedtem, hogy nem aggódnak értem túlságosan, és hogy Magyarországot is elkerülték a hasonló zűrzavarak. Egy kis félelem is gyötört, hogy amikor minden újraindul, esetleg a médiának is nyilatkoznom kell az átélt eseményekről. Felidéztem a múltbéli élményeimet: Texasban jártam özönvíz előtt, Kaliforniában erdőtűz után, hepatitis-járvány idején Szicíliában a vasúti sztrájk alatt ragadtam, Toszkánában napokig várakoztam a törölt járatok miatt, és Párizsban is sétáltam olyan helyen, ahol egy héttel később terrortámadás történt.

A legkülönösebb utazási élményem egy titokzatos éjjel zajlott Málagában, ahol a láthatatlan és hallhatatlan érzések vettek körül. Az idő egy pillanatra megfagyott, és a világ minden hírforrása elnémult körülöttem. Csak én maradtam, az emlékeim és a város, amely mintha csak nekem létezett volna, tele rejtélyekkel és varázslattal.

Ezekkel a gondolatokkal merültem álomba, fél füllel hallva a macskamancsok topogását kintről.

Hajnali fél ötkor ébredtem, és úgy éreztem, mintha újra feltöltődtem volna. Az utcalámpák már pislákoltak, amikor bekapcsoltam a telefonomat, és néhány másodperc alatt rátaláltam a netre. Végre tudtam üzenni az otthoniaknak, hogy minden rendben van velem – az áram azonban még mindig hiányzott a lakásban. A következő ébredésem reggel nyolc körül történt, és akkor már boldogan tapasztaltam, hogy a konnektorba dugott fényképezőtöltő jelzőfénye világít. Büszkeség töltött el, amiért ilyen higgadtan helytálltam egy idegen ország sokkja közepette. A világhálón való barangolásom során meglepve és megnyugodva tapasztaltam, hogy nemcsak hogy háború nem tört ki Európában, de Magyarországon senkit sem érdekelt az esemény – ellentétben Lima-val, aki éjjel úgy őrizte a szobámat, hogy majdnem átléptem rajta. Az élet a megszokott kerékvágásban haladt tovább. Egy újabb tanulságot szűrtem le: az emberek ingerküszöbét csak az őket közvetlenül érintő események érik el. Így hát nem kell nyilatkoznom a sajtóban, nyugodtan elindulhatok kirándulni!

Mint a szél száguldoztam, és a bizonytalanság szikrája gyújtotta lángra a szabadságvágyamat. Málagába tartva, a konzervreggeli után az első buszra pattantam, nem érdekelt, hová visz. Végül Estepona lett a célom, ahol olyan lelkesedéssel róttam a mesés utcákat, hogy még aznap délután Marbelláig eljutottam, így két új várost is felfedeztem. Másnap, mikor Granadába kellett továbbmennem, a vasúti szolgáltatások is visszaálltak a régi kerékvágásba, bár a biztonság kedvéért előre jegyet váltottam buszra és vonatra egyaránt. Alejandróéknál pedig hagytam egy kis túlélőcsomagot a következő látogatónak, csak a biztonság kedvéért. A hazautazás simán ment, és az egész andalúziai élményként marad meg bennem, bár nehéz átadni mindazt, amit átéltem azoknak, akik sosem jártak hasonló kalandon.

Bevallom: vettem egy sorsjegyet is, de nem nyertem vele, annak a bő húsz órának a tapasztalataival annál többet.

Talán ez a rövid áramszünet volt az, amire szükségem volt, hogy igazán átérezzem a helyiek közelségét. Az az érzés, hogy egy kicsit részese lehetek a történelmüknek, valami különleges köteléket teremtett köztünk. Ami pedig Málagában zajlott, az titokban marad, mint egy rejtett kincs, ami csak az ottani élményekkel gazdagít.