Bólints, Szepi! - egy varázslatos pillanat, egy igazi csoda.
A DFC labdarúgója, Szepessy Róbert, pályafutása első felnőtt bajnoki címét ünnepelheti, miután a döntő mérkőzésen egy gyönyörű fejes gólt is szerzett. A fiatal tehetség érzelmes bejegyzésben osztotta meg örömét, melyet édesapjának, Szepessy Lászlónak ajánlott, kifejezve háláját és szeretetét a támogatásáért. A győzelem nem csupán egy cím, hanem egy közös álom beteljesülése is, amely mögött rengeteg munka és kitartás áll.
Múlt szombaton felejthetetlen gálameccsen diadalmaskodott a Dunaújváros FC, amely így kiemelkedő teljesítménnyel hódította el a Fejér vármegyei első osztály bajnoki címét. A mérkőzés során a hazaiak hét gyönyörű gólt szereztek, közülük a másodikat Szepessy Róbert fejjel juttatta a hálóba az első félidő végén. Róbert különleges pólót viselt a meze alatt, amelyen elhunyt édesapja, a legendás Szepessy László képe látható, aki a Fradival és a Rába ETO-val is bajnoki címet nyert. A győzelemről és a fejes góljáról a közösségi médiában is megemlékezett, megosztva az érzelmekkel teli pillanatait a rajongóival.
Mindig is vonzottak a mesebeli világok és lenyűgöző történetek. Aznap, amikor a meccsünk tétje a bajnoki cím volt, különleges érzés lebegte körül a levegőt. Tudtuk, hogy ha győzünk, akkor két fordulóval a szezon vége előtt dönthetjük el az első hely sorsát, ami hatalmas lehetőség volt számunkra. Ezen izgalmas körülmények között vágtunk neki a derbinek, amelyet végül igazi ünneppé varázsoltunk, nemcsak magunk, hanem a hűséges szurkolóink számára is. Azonban a legcsodálatosabb pillanat nem csupán a győzelem volt, amely elhozta nekünk a bajnoki címet.
A lefújást követően egyfajta megdöbbenés fogott el, mintha csupán a sors fintora lenne, de abban a pillanatban, amikor a helyzet megtörtént, már tudtam, hogy valami igazán különleges zajlik. Olyan érzés volt, mint egy aprócska csoda, ami csak nekem adatott meg, és büszkén vállaltam a főszerepet ebben a varázslatos eseményben. A történet egy régi barátom, Vincze Zoli révén indult, aki néhány évvel ezelőtt kezdett el a mérkőzések során szögleteknél és szabadrúgásoknál lelkesen bekiabálni: "Bólints Szepi!"
Nyilván, az ember koncentrál és amúgy is szeretnék minden ilyen szituációból veszélyes lenni, de ahogy ezt meghallottam, mindig adott valami pluszt lelkileg, ami sokszor meg is hozta az eredményét és valóban bólintottam, sokszor gól is lett belőle. Elkezdtem hát figyelni a Zolika hangjára. A dolog tényleg működni látszott, és nagy meglepetésemre a hazai mérkőzéseinkre kilátogató szurkolók is kezdték egyre többen átvenni ezt a szokást.
Szepessy szívében egy különös érzés bontakozott ki, amelytől szinte megakadt a szava. Olyan volt, mint egy varázslatos pillanat, amikor a világ egy másik színben ragyog fel, és a szavak hirtelen eltűnnek, mintha a lélek mélyéből fakadó érzések túlnőnének a kifejezés határain. Az érzelem olyan erőteljes volt, hogy csak csendben állt, elmerülve a gondolataiban, miközben a szavak helyett a szívének ritmusát hallotta.
A szombati meccsen végre minden a helyére került. Az első félidő végéhez közeledve, 1-0-ás vezetésünknél, szöglethez jutottunk. Talán a negyedik vagy az ötödik pontrúgásunk volt, de eddig nem igazán tudtam szabadulni a szorosan tapadó védőmtől. Már-már úgy tűnt, hogy ismét nem fogok tudni meglépni tőle, és a fejesgólt is el kell felejtenem. Aztán Matkovics Lacika, aki a hazai meccseinken szpíkerkedik, a mikrofonba bejelentette, hogy "most mindenki kiabálja, hogy bólints Szepi!" A közönség azonnal belelendült a skandálásba. Amikor meghallottam, először csak mosolyogtam, hiszen ez nem tűnt olyan egyszerű feladatnak, de egy pillanat alatt, mint egy kis szikra, felgyújtotta az önbizalmamat. Gránicz Patrik remekül kanyarította a labdát középre, és most már nem volt kérdés, hogy meg tudom-e verni a védőmet. A társaim is segítettek ebben, hiszen Tóth Ákos egy zseniális zárást adott, ami lehetővé tette, hogy lépéselőnybe kerüljek. Ekkor megindultam a rövid sarok irányába.
Láttam, ahogy a labda szinte szárnyal, erőteljes ívben közelít a cél felé, és abban a pillanatban tudtam, hogy tökéletes ütemben érkezik. Csak annyira volt szükségem, hogy egy apró "bólintással" irányítsam a hosszú sarok felé. Fejemet a cél irányába fordítottam, és éreztem, ahogy a labda elhagyja a homlokom érintését – tudtam, hogy jó helyre ment. Figyeltem, ahogy a levegőben lebeg, és már nem volt semmi, ami megállíthatta volna a hálóig vezető útját. A lelátóról átszűrődő gólöröm kiáltása messziről eljutott hozzám, és akkor egy olyan érzés fogott el, ami miatt még most is nehezen találom a szavakat.
