Egy bátor nő visszaemlékezése arról, hogyan küzdött meg a leukémiával Az életem egy szürke, ködös napján kezdődött, amikor a diagnózisom megváltoztatta minden elképzelésemet a jövőről. A leukémia szava, mint egy sötét árny, ránehezedett a mindennapjaimra

Horváth Laura a családja, barátai és az élet iránti elköteleződése révén találta meg az erőt, amely segítette őt abban, hogy szembenézzen a leukémiával, és nem engedte, hogy legyőzze őt.

„Nem akarok meghalni, és nem akarom, hogy kihulljon a hajam” – ezek a szavak keringtek Horváth Laura fejében, amikor 2024 februárjában megkapták a diagnózist: leukémia. Csak három nappal korábban került kórházi kezelés alá, miután minden előjel nélkül egyszer csak összeesett otthon. Ki tudja, mit gondol ilyenkor az ember? Mindenkinek más a reakciója, de ha őszinték vagyunk, egy ilyen hirtelen rosszullét után nem lehet elkerülni a legrosszabb lehetőségek mérlegelését, ahogyan Laura sem tudta ezt megúszni. Még reménykedett benne, hogy csupán egy banális probléma áll a háttérben, de a gondolat, hogy esetleg ennél komolyabb baj van, végigfutott az agyán: „Éreztem, hogy valami rossz fog következni” – emlékezik vissza az érzésre.

Laura ekkoriban egy fiatal, huszonéves, energikus nő volt, aki rendezvények és esküvők lebonyolításával foglalkozott. Korábban a szinkronúszás világában brillírozott, ahol a sport iránti szenvedélye mellett mindig is nagy hangsúlyt fektetett az egészséges életmódra, a tápláló ételekre és a pihentető pillanatokra. Eddig semmilyen fizikai jelét nem tapasztalta annak, hogy beteg lenne. A diagnózis azonban, mint egy váratlan vihar, csapott le rá egy zord téli napon.

"Amikor az orvosok tájékoztattak az állapotomról, azt mondtam magamnak, hogy ez nem az én életem, csak megkaptam valaki más feladatát, hogy megoldjam, és aztán visszakapom a sajátomat. Másfél év után elmondhatom, hogy a szervezetem legyőzte a leukémiát, és hogy kezdem visszakapni a régi életemet, habár sosem lesz olyan, mint a betegség előtt volt" - mondja, majd hozzáteszi, hogy ehhez nagyon nehéz utat kellett végigjárnia.

A diagnózis felállítása után a kezelések azonnal megkezdődtek: kemoterápia, hónapok a steril kórházi környezetben, majd pedig őssejt-transzplantáció. A legnehezebb időszakom a kórházban eltöltött hosszú hónapok voltak. "Borzalmas élményekkel gazdagodtam. Az emlékek annyira fájdalmasak, mint semmi más. A steril box, ahol több mint egy hónapot töltöttem, különösen emlékezetes. Hat napon keresztül erős kemoterápiás kezelést kaptam, ami teljesen tönkretette a csontvelőmet. Ezt követően még 29 napot kellett várnom, hogy az új sejtek végre beépüljenek és megtapadjanak."

Kicsit olyan volt, mint egy bezárt világ, ahol a külvilág teljesen elérhetetlen maradt. A családom, a párom és a barátaim csak a falak túloldaláról figyelhették, ahogy küzdök. A steril környezet szinte testidegen volt számomra, és ezt senkinek nem kívánom - mesélte Laura a kezelés legnehezebb pillanatairól. Ezt megelőzően hosszú heteket töltött a kórház falai között, ahol édesanyja végig mellette volt, aki a kórházból dolgozva biztosította, hogy ne érezze magát egyedül. De mit is lehet kezdeni annyi időt kettesben egy kórteremben, amikor a kezelések folyamatosan zajlanak, a kemoterápia szó szerint a vénáimban áramlik, és a rendszeres vizsgálatok csak még inkább feszítik a hangulatot?

Játszani és örülni minden egyes percek. Anyával sok puzzlet raktunk, LEGO virágokat építettünk, filmet néztünk, egyszerűen megpróbáltuk elviselhetővé tenni a kezelést. Majd ahogy telt az idő, apránként jobb és jobb eredmények érkeztek, a kezelés századik napján pedig Laura és családja már lemerészkedett a Balatonra is, igaz, csak fél napra. "Ősz volt, alig voltak emberek, éreztem, ahogy a szellő hozzáér a kopasz fejbőrömhöz. Majdnem elsírtam magam a szabadságtól." Ez volt az első találkozás az élettel annyi megpróbáltató nap után.

A gyógyulás folyamata továbbra is zajlik, a kezelések még nem értek véget, de Laura már visszatért a munkájához, sikeresen lediplomázott, és újra találkozik barátaival. Egyszóval, folytatja az életének építését. "Az ember nem is gondolná, mennyi mindent képes elviselni. A kórházban töltött időszak alatt az lepett meg a legjobban, hogy mennyire erős vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy büszke leszek magamra, de ma már bátran ki merem mondani. Emlékszem, az államvizsgámra is egy kezelés után mentem."

Bár Laura szervezete viszonylag jól viselte a kemoterápiát, nem titkolja, hogy a nőiessége csorbát szenvedett. "Ha a leukémiára gondoltam, mindig egy kendős nő jutott eszembe. Most én lettem az a nő. Amikor már elég intenzíven hullott a hajam, kértem, hogy ne vágják le. Hagytam, hogy történjen az, aminek történnie kell." A haja mellett a szempillája, szemöldöke is kihullott, az arca megváltozott, több mint 12 kilót fogyott. Ezek után jött a felismerés: a nőiesség nem külsőség kérdése.

"A nőiesség belülről fakad, nem abból, amit a tükörben látunk, hanem abból, amit belül érzünk, és amit kívülre tudunk sugározni. Nekem a túlélésem lett a nőiességem záloga" - mondja. Látszik rajta az erő, a bátorság, hogy szembe mert nézni a legnehezebb betegséggel, ami embert érhet. Kérdezem is, hogy mégis mi adott neki erőt, mi segítette abban, hogy megküzdjön azzal, ami miatt sokan mások elveszítik az életüket. Mint mondja, sportolói múltja rengeteget segítette a felépülésben, mind fizikailag, mind pszichésen.

Laura éveken át szinkronúszott, és az ott szerzett tapasztalatait, mint a kitartás és a fokozatos fejlődés, most a gyógyulás folyamatában is hasznosítja. "A pszichológusom is megjegyezte, hogy számomra különösen nehéz, hiszen mindig úgy éreztem, hogy a testem erős, aztán hirtelen úgy tűnt, semmire nem vagyok képes. El kellett fogadnom, hogy most más a tempó, és más a cél. Magamban úgy tekintettem erre, mint egy kihívásra a szinkronúszásban: végig kell csinálnom, hogy a végén felállhassak a dobogóra" - meséli, miközben hozzáteszi, hogy bár nagyon hiányzik neki a víz, a fertőzésveszély miatt egyelőre nem térhet vissza a szinkronúszáshoz.

Laura csodával határos módon legyőzte a leukémiát. Történetét hallva nem lehet megállni, hogy az ember szeméből elinduljanak a könnyek. Kevés nála hitelesebb személy van, aki ismeri a megküzdés receptjét. Amikor arról kérdezzük, mit üzenne azoknak, akik most kezdik el ugyanezt a küzdelmet, elgondolkodik. "A legfontosabb tanácsom azoknak, akik betegséggel küzdenek, hogy mindig csak a következő lépést nézzék. Nekem is mondták, hogy ez maraton, nem sprint. Hallgassanak az orvosokra, és támaszkodjanak azokra, akik körülveszik őket, az én gyógyulásom is a családom és a barátaim támogatása, valamint a hitem miatt sikerült. És mindig higgyenek magukban! Nekem is mondták, hogy bátor vagyok, meg tudom csinálni, és így is lett. Türelem, türelem, türelem: ez a kulcs."