A Kodály-módszer, a magyar népi hímzés és az évszázados barátság mind olyan elemek, amelyek gazdagítják a kulturális kapcsolatainkat a japánokkal. De vajon mi rejlik e mély kötelék mögött? Talán a közös értékek és hagyományok, amelyek ünneplik a szépséget

Hogyan jutott el a Kodály-módszer Japán földjére? Miért alakult meg egy magyar népművészettel foglalkozó közösség Nagojában? És vajon milyen szavakkal üdvözölte egy magyar irodalmár a japán császárt? Ezekre a kérdésekre Vihar Judit japanológus-irodalomtörténész segítségével kerestük a választ.

Vihar Judit irodalomtörténész, műfordító, és haikuköltő, aki a japán irodalom magyar nyelvű tolmácsolásának elkötelezett mestere. Az ország egyik legismertebb japanológusa, aki 22 éven át vezette a Magyar-Japán Baráti Társaságot, összekötve ezzel a két kultúrát. 2009-ben elnyerte a Felkelő Nap Rendje kitüntetést, Arany Sugarakkal és Nyakszalaggal, amely elismeri a japán kultúra népszerűsítéséért végzett munkáját. Nemrégiben tért vissza Oszakából, ahol áprilisban megnyílt a világkiállítás, és ennek kapcsán telefonon beszélgettünk a tapasztalatairól és élményeiről.

Hogyan találkozott először Japánnal?

Kisgyerekként nagy könyvtárunk volt, benne japán irodalmi művek magyarra fordítva, ezeket nagyon szerettem olvasni. Így, az irodalmon keresztül szerettem meg a japán kultúrát.

A hatvanas években Magyarországon a japán nyelv oktatása igencsak különleges helyzetet mutatott. Ekkoriban a japán kultúra és nyelv iránti érdeklődés fokozatosan növekedett, de az oktatási módszerek és eszközök még nagyon korlátozottak voltak. A nyelvtanulás főként tankönyvekre és nyomtatott anyagokra támaszkodott, hiszen a technikai vívmányok, mint a magnók és videók, még nem voltak elérhetőek. A japán nyelv nehézségei, mint a bonyolult írásrendszer és a nyelvtani sajátosságok, kihívást jelentettek a diákok számára. Az órák általában klasszikus tanári módszerekre épültek, ahol a tanár közvetlenül tanította a diákokat, sokszor verbális ismétléssel és írásbeli gyakorlatokkal. Az anyanyelvi beszélők hiánya miatt a hallgatók nem mindig tudták gyakorolni a beszédet, ami tovább nehezítette a nyelv elsajátítását. Ezen időszakban a japán kultúra iránti vonzalom főleg a filmek, könyvek és a keleti filozófiák iránti érdeklődés révén terjedt, így sok diák a nyelv tanulásán keresztül próbálta megérteni és megismerni ezt az egzotikus kultúrát. A japán nyelv oktatása tehát nemcsak a nyelvismeret megszerzését célozta, hanem egyúttal a kultúrák közötti hidat is igyekezett megépíteni.

A létszámunk igencsak csekély volt. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetemen tanítok, ahol most 130 első éves diák tanul a japán szakon. Amikor én kezdtem, mindössze négyen vágtunk neki ennek az izgalmas kalandnak. A tanárunk, Major Gyula, egy művészettörténész volt, aki hosszú időt töltött Párizsban, ahol egy japán hölggyel ismerkedett meg, és ennek hatására sajátította el a japán nyelvet. Akkoriban még nem létezett beszédcentrikus oktatás; a tanár egy Bismarck korából származó könyvből másolta a mondatokat a táblára, és mi igyekeztünk követni a nyomdokait.

Az órák során folyamatosan hangoztatta, hogy csupa hasznos kifejezést fogunk elsajátítani. Ennek ellenére az első mondat, amit megtanultunk ezen a nyelven, meglehetősen furcsa volt: "A légy szárnya nagyobb, mint a szúnyogé." Közben pedig senki nem tudta, hogyan kell köszönni, hogy "jó napot kívánok."

Később óriási szerencsénk volt, mert abban az időszakban érkezett Magyarországra Hani Kjóko, egy neves japán család sarja. A zene iránti szenvedélye már fiatal korában megmutatkozott, így édesapja azt tanácsolta neki, hogy ha karmester szeretne lenni, akkor Németországba kell mennie tanulni. Kjóko megfogadta a tanácsát, de ottani tanulmányai során beleszeretett Bartók és Kodály műveibe, ami végül arra ösztönözte, hogy Magyarországra költözzön. Később ő alapította meg Japánban a Kodály Intézetet, amely máig híres a Kodály-módszer nemzetközi népszerűsítéséről. Ha valaki Kodály-specialistát keres Amerikában, gyakran Japánból hív szakértőt, hogy átadja a tudását. Emellett számos irodalmi fordítást is készített, többek között Móricz Rózsa Sándor trilógiáját japán nyelvre, valamint japán műveket magyarra. Ő volt az, aki felfedezte, hogy nekem is van tehetségem a fordításhoz. Egy alkalommal, amikor Japánban jártam, meghívott a lakására, ahol a falon egy kép lógott. Amikor megjegyeztem, hogy "Ez olyan, mintha Picasso festette volna", ő azt válaszolta: "Igen, ez Picasso. Apukám kapta tőle ajándékba." Egy ilyen művészcsaládból származott, és valóban óriási szerencsénk volt, hogy Budapestre érkezett, mert rengeteget tanulhattunk tőle és a tapasztalataiból.

Mikor érkezett meg először Japánba?

Nehéz volt akkoriban ösztöndíjat kapni, és abban az időben lányokat nem is igen hívtak. Végül 1986-ban sikerült kimennem. Sokat szenvedtem a mindennapos nyelvvel, amit nem ismertem, mindenféle társalgási zsebkönyv segítségével próbáltam fenntartani a tudásomat. Most már jóval fejlettebb a hazai japánoktatás, a legjobb a környéken összes országa közül.

Ennek mi az oka?

A japánok irántunk érzett vonzalma és a kölcsönös szeretet különleges kapcsot teremtett a két kultúra között. Én magam 22 éven át voltam a Magyar-Japán Baráti Társaság elnöke, ahol számos élményt és barátságot gyűjtöttem. Japánban is működik egy hasonló szervezet, a Japán-Magyar Baráti Társaság, amely szintén hídot képez a két nép között. A japánok valóban lenyűgöző módon értékelik a magyar kultúrát és hagyományokat. Például Nagojában működik egy lelkes csoport, amely aktívan népszerűsíti a magyar kultúrát, és folyamatosan keresik az alkalmakat, hogy mélyebb kapcsolatokat építsenek ki velünk. Mesélhetnék számtalan történetet arról, milyen csodálatos találkozások és együttműködések születtek az évek során, ami csak megerősíti a két nép közötti barátságot.

Nemrégiben jártam Japánban, ahol találkoztam egy régi barátnőmmel, aki tehetséges hegedűművész. Ő Magyarországon, Boros Lajostól és családjától tanulta meg, hogyan kell egy cigányprímás stílusában hegedülni. Önként döntött úgy, hogy náluk él, mert kíváncsi volt arra, milyen az életük, és szerette volna megtapasztalni, hogyan gyakorolnak. Ráadásul megtanult magyarul is, de olyan tájszólással, ami a Boros családra jellemző. Számtalan példát tudnék hozni arra, hogy hányan vannak, akik így szeretettel viszonyulnak hozzánk.

A japán császári család tagjaival való találkozások különleges és felemelő hangulatban zajlottak. Ezek az események tele voltak tiszteletteljes áhítattal és kulturális gazdagsággal. A beszélgetések során a hagyományok és a modernitás fúziója érződött, ahol a múlt értékei és a jelen kihívásai egyaránt teret kaptak. Az ilyen találkozók gyakran baráti légkörben zajlottak, de mindig megmaradt a formális tisztelet is, amely a japán kultúra szerves része. Az interakciók során a résztvevők mélyebben megismerték egymás világát, ami a kapcsolatokat még szorosabbá tette.

Amikor 2002-ben a két nép történetének egy különleges pillanatában Magyarországra látogatott az előző császári pár, a Magyar-Japán Baráti Társaság elnökeként engem is meghívtak a parlamenti fogadásra. Izgalommal telt el a szívem, hiszen nagy megtiszteltetés, hogy egy császárral beszélhetek. A japán kultúrában a tisztelet és a rangok fontossága kiemelkedő; mindenkihez a pozíciója alapján kell viszonyulni. Másképp kommunikál az ember a családtagjaival, másképp egyenrangúakkal, és megint másképp a magasabb vagy alacsonyabb rangúakkal. Mivel a császár a legmagasabb rangot képviseli, úgy döntöttem, hogy a legudvariasabb igeragozást fogom alkalmazni. Amikor ők kezdték a beszélgetést – bár viszonylag rövidre sikerült –, már az is megtiszteltetés volt, hogy a legmagasabb rangú igeragozással fordultak hozzám. Így nem tehettem mást, mint hogy viszonoztam a gesztust, és ugyanazzal a tiszteletteljes nyelvezetettel válaszoltam, amit tőlük kaptam.

A császári család tagjai rendkívül művelt emberek, mindegyiknek van saját foglalkozása, az előző császár, aki 2002-ben nálunk járt, például halbiológus volt. Ez a császári ház egyébként nagyon-nagyon régtől uralmon van, nem halt ki.

2019-ben, a Covid előtti időszakban, ünnepeltük a japán-magyar diplomáciai kapcsolatok 120. évfordulóját, amelynek keretében Kako hercegnő is ellátogatott hozzánk. A Centrál kávéház gyönyörű falai között tartották a fogadást, ahol a hercegnő rózsaszín japán kimonója úgy ragyogott, mint egy mesehős. Szépsége szinte varázslatos volt, és emlékeztetett Audrey Hepburn eleganciájára – szavakat kerestünk, de csak ámuldoztunk. A hercegnő kedves érdeklődése mindenkit lenyűgözött; végigjárta a szobát, és mindenkihez odament, hogy megtudja, ki mit szeret, és mivel foglalkozik.

A korábbi császárné, aki 2002-ben Magyarországra látogatott, írt egy varázslatos mesekönyvet, amelynek magyar fordítását én lektorálhattam. Az aktuális császár a víz és folyók világával foglalkozik, és az UNESCO keretein belül is aktívan részt vesz a globális vízügyi diskurzusban. Érdekes előadásokat tart a világ vizeinek védelméről, amelyeket sokan inspirálónak találnak. Egy alkalommal találkozott Áder János köztársasági elnökkel egy UNESCO-esemény keretében, ahol azonnal barátság szövődött közöttük. Ekkor Áder János úgy határozott, hogy a császár összes ezzel kapcsolatos írását és beszédét érdemes lenne magyar nyelven kiadni egy kötetben. A fordításra engem kértek fel, ami nem volt egyszerű feladat, hiszen bölcsészként eddig soha nem foglalkoztam ilyen mélységű vízügyi kérdésekkel. Mégis, a könyv rengeteg értékes információt tartalmaz, és rendkívül tanulságos olvasmányt nyújt mind európai, mind japán nézőpontból.

Mi lehet az oka annak, hogy a japánok nemcsak hogy meg tudták tartani a saját kultúrájukat, de ilyen jól exportálják is?

Igyekeznek megőrizni minden értéket. Egy érdekes példa erre Kiotó, amely 750 éven át volt Japán fővárosa. Itt állt egy híres kapu, a Vihar kapuja. A 11. században, amikor a városban háborúk és járványok dúltak, ezt a kaput lerombolták. Azóta több mint ezer év telt el, és mégis egyszer, amikor Kiotóban villamosra szálltam, hallottam, ahogy a következő megállót bemondták: a Vihar kapuja. Bár a kapu rég eltűnt, a nevét megőrizték, hogy emléke ne merüljön feledésbe.

Természetesen a fiatalok a japán társadalomban is felfedezik az amerikai kultúra hatásait. Ez azonban nem ül jól a japánoknak, mivel fontos számukra, hogy megőrizzék és továbbadják kulturális örökségüket a következő generációknak. Ennek tükrében az anime filmek írásánál tudatosan építenek a régi legendákra és történetekre. Mindenféle mítoszt és hagyományt ügyesen beleszőnek a narratívákba, így a fiatalabb korosztály ismerkedhet a múlt gazdag örökségével. Vagyis a kérdésre adott válasz:

Ezért különös figyelmet szentelnek mindazoknak, akik értékelik és szeretik az ő kultúrájukat.

Japán irodalmi élete pezsgő és dinamikus, hiszen évente körülbelül 11 ezer új könyv lát napvilágot, ami lenyűgöző mennyiség. Az új művek folyamatosan gazdagítják a kultúrát, és számtalan történetet, stílust és perspektívát kínálnak az olvasóknak.

Nem véletlenül. Az első regény vagy inkább történetsorozat, a Gendzsi történetei is Japánban született. Muraszaki sikibu írta az első regényhez hasonlító művet a világirodalomban. Minden korban valamelyik író idéz belőle, továbbgondolja, lesznek belőle drámák, színdarabok, hol karikaturisztikus megoldásokkal, hol pedig dicsőítően. Egy amerikai irodalomtudós mondta azt, hogy a Gendzsi a japánoknál olyan, mint nálunk a Biblia.

Egy másik lenyűgöző japán "kincset" jelent a természettel összefonódó ünnepek gazdag palettája, mint például a cseresznyevirágzás, vagyis a sakura ünnepe, amely Magyarországon is egyre nagyobb népszerűségnek örvend. De miért is ragaszkodik ennyire ez a kultúra a természet csodáihoz? A válasz talán abban rejlik, hogy a japánok mélyen átélik a természet változékonyságát és szépségét, amely nem csupán esztétikai élményt nyújt, hanem a mulandóság és az élet körforgásának fontos tanulságait is hordozza. Az ünnepek során nem csupán a virágok szépségét ünneplik, hanem a közösség, az összetartozás és a hagyományok fontosságát is kiemelik, így egyedivé téve a természet iránti tiszteletüket.

Ez a vallásukban gyökerezik. Japánban két nagy vallás van, az egyik az a sintó, ami azt jelenti, az "istenek útja". Ez olyasmi, mint a görög vagy a római mitológia, tehát mindenféle mítosz van, és mindegyik a természettel kapcsolatos. Ha a japán ember ki akarja önteni a lelkét, vagy fel akarja frissíteni, akkor nem templomba megy, mert Japánban be se lehet menni a templomba, csak például esküvőkön. A japán emberek ezért inkább elvonulnak a hegyek közé egy olyan helyre, ahol nincs senki más, és ott meditálnak, mert a vágyuk a természetbe való beolvadás. A természetet istenítik szemben az európaiakkal,

A buddhizmus, mint másik vallás, szoros kapcsolatban áll a természettel, hiszen Indiában született, majd két fő ágra oszlott, amelyeket "kis kocsi" és "nagy kocsi" néven ismerünk. A nagy kocsi az emberek széles rétegei számára elérhető, míg a kis kocsi csak kevesek számára nyújt utat. A japán kultúra a kínai buddhizmusból merített, amelyet a koreaiak hoztak el a japán szigetekre. Az irányzatok közül az egyik legismertebb a zen buddhizmus, amelynek középpontjában a természet szeretete áll. A japánok világképét mindig is a természethez való kapcsolódás határozta meg. Hitük és bizalmuk a természetben gyökerezik, ami különösen figyelemre méltó, hiszen a mindennapi életük tele van kihívásokkal, például földrengésekkel és cunamikkal, amelyekkel nem könnyű megküzdeniük. Ezért a természet iránti félelem is jelen van az életükben, ami a szépség és a pusztítás folyamatos kettősségét hordozza.

Mikor utoljára Japánba látogattam, az egy igazán emlékezetes élmény volt. Az út célja a helyi kultúra mélyebb megismerése és a hagyományos japán gasztronómia felfedezése volt. A varázslatos városok, mint Tokió és Kiotó, lenyűgöztek a modern és a tradicionális elemek harmonikus egyesülésével. A látogatás során részt vettem egy tea szertartáson, amely teljesen új perspektívát adott a japán hagyományok tiszteletére és a mindennapi élet apró örömeire. Ezen kívül felfedeztem a helyi piacokat, ahol friss alapanyagokból készültek a híres ételek, és megkóstoltam a híres ramen-t, ami egyszerűen felejthetetlen élmény volt.

Amikor kiderült, hogy 2025. április 13-tól október 13-ig Japánban lesz az Expo, vagyis a világkiállítás, az Oktatási Minisztérium egy államtitkára megkért, hogy az alkalomra fordítsak le egy könyvet japánra. A 2010-ben megjelent, általam szerkesztett Ezer magyar haikura esett a választás, ezeket körülbelül hatezer haikuból választottam ki. Az Expóra készülve nekikezdtünk fordítani egy japán kolléganőmmel, és át is dolgoztam erősen az anyagot, hiszen az azóta eltelt tizenöt évben sok nagyszerű új mű keletkezett. A kevésbé sikereseket kicseréltük, a Japánnal kapcsolatosakat beletettük, és még ráadásul 289 költő szerepel benne, az az életrajzukat is mind megírtam, hogy a japánok tudják, kiktől olvasnak. Ez a kifejezetten az Expóra megjelent könyvet mutattuk be Tokióban, a Liszt Intézetben, hatalmas sikerrel. Most is kapom a leveleket, amelyekben a japán ajkú szakértők sorra azt írják,

Kimentünk a világkiállításra is, ahová idén 65 millió embert várnak; ennyi embert együtt még az életemben soha nem láttam. Az egész egy mesterséges szigeten épült fel, és nagyon előkelő helyen, egész elöl van a magyar pavilon. Ennek főhőse a Miska-kancsó, és van ott magyar étterem is, ahol hosszú sorokban várják a japánok a bejutást.

Japán egyre inkább vonzza a magyar turistákat, és nem véletlenül! Azok számára, akik először látogatnak el erre a varázslatos országba, íme néhány kihagyhatatlan élmény és helyszín, amit mindenképpen érdemes beiktatni az utazásba. Először is, Tokió nyüzsgő városa nem csupán a modern technológia és divat fellegvára, hanem tele van hagyományos elemekkel is. Ne hagyd ki a híres Senso-ji templomot Asakusa negyedben, ahol a múlt és a jelen találkozik. A templom körüli piacon pedig autentikus japán édességeket és helyi specialitásokat kóstolhatsz meg. Aztán következik Kiotó, a japán kultúra igazi szentélye. A gyönyörű Kinkaku-ji, azaz Arany Pavilon lenyűgöző látványt nyújt, és a környező kertekben való sétálás felér egy meditációval. Ne felejtsd el meglátogatni a Fushimi Inari-taisha szentélyt sem, ahol a híres vörös torii kapuk között sétálva igazán különleges élményben lehet részed. A japán gasztronómia is kihagyhatatlan! Próbáld ki a friss sushi-t, a ramen-t vagy a helyi okonomiyaki-t, és fedezd fel az autentikus ízeket a helyi éttermekben. Ha pedig egy kis szórakozásra vágysz, látogass el egy izakaya-ba, ahol a helyiek is szívesen időznek. Végül, ne hagyd ki a természet csodáit sem! A Fuji-hegy látványa lélegzetelállító, és a környéki tavak és erdők felfedezése igazi feltöltődést nyújt. Télen pedig a síelés szerelmeseinek is tartogat meglepetéseket. Japán egyedülálló kultúrája, gasztronómiája és természeti szépségei garantáltan felejthetetlen élményekkel gazdagítanak. Érdemes alaposan megtervezni az utazást, hogy mindezeket a csodákat felfedezhesd!

Először is, két-három hétnél kevesebbre nem érdemes kimenni, mert nagyon hosszú az út, az elvisz 24 órát minimum oda és vissza is. Tokiót mindenképpen érdemes megnézni, és a régi fővárosokat is: az első Nara volt a 7. században, utána 750 éven keresztül a már említett Kiotó. Az összes régi emlék ott található, ha valaki az igazi régi Japánt akarja megismerni, Kiotóba kell mennie. Hirosimát is érdemes meglátogatni a múltja miatt, az atombomba rombolását a múzeumban még látni lehet. Ami nekem nagyon tetszett, az Nikkó, ami körülbelül háromszáz kilométerre van Tokiótól, valamint a sógunok fővárosát, Kamakurát is erősen ajánlom. Az északi területeken, legalábbis amikor én arra jártam, külföldit nem is nagyon lehetett látni, de azok a részek is érdekesek. Japán sok szigetből áll, négy fő sziget van, mindegyiknek más az arculata, tehát minél több helyere érdemes ellátogatni.