Kérlek, valaki találja ki, hogyan távolíthatnánk el ezeket az embereket a hírek világából!

Nicole Beharie, Reese Witherspoon és Nestor Carbonell a The Morning Show legújabb, negyedik évadában – Kép: Apple

A The Morning Show első évada tökéletes időzítéssel és helyszínnel jelent meg. 2019-ben, a MeToo-éra lecsengésének időszakában, amikor már úgy tűnt, mindenki elmondta, leírta és megfilmesítette a történeteket (persze a valóság ennél bonyolultabb), a sorozat egy olyan narratívával rukkolt elő, amely messze nem volt fekete-fehér. Az áldozatok és zaklatók karakterei olyan sokszínűek voltak, hogy messze túlléptek az egyszerű kliséken. A sorozat a munkahelyi szexuális zaklatás minden árnyalatát mikroszkópikus részletességgel tárta fel, bemutatva, hogy ki hogyan reagál, vagy éppen nem reagál a történésekre, ki viseli a felelősséget, és ki maradhat büntetlenül. A történet a fikciós UBA televíziós csatorna reggeli műsorának világában játszódik, ami lehetőséget adott a készítőknek arra, hogy reflektáljanak a valós amerikai társadalom aktuális problémáira. Az első évad ereje abban rejlik, hogy képes volt provokatív vitákat generálni, miközben világos leckét adott arról, mit is jelent a szexuális zaklatás, és kritikát fogalmazott meg a MeToo és a cancel culture szélsőségeivel szemben is.

Nem meglepő, hogy a Jennifer Aniston és Reese Witherspoon nevével fémjelzett sorozat óriási népszerűségnek örvendett, így a második évad gyorsan zöld lámpát kapott. Ám a járvány közbeszólt, ami új kihívások elé állította a készítőket. A második évad egészen eltérő tempóval és hangulattal rukkolt elő, de a korábban felvetett problémák és témák elemzését nem hanyagolták el. A sorozat végére Mitch Kessler (Steve Carell) története is lezárult, bár nem éppen fényesen. Itt akár pontot is tehettünk volna a történetre, de az Apple úgy döntött, hogy a harmadik évadot is berendeli, ráadásul új showrunnert is szerződtettek.

Ez a jelenség egyértelműen megmutatkozott a sorozat alakulásában. A harmadik évad sajnos elvesztette az irányt, és képtelen volt helyén kezelni a szereplőit. Ennek következményeként a történet számos, ellentmondásos szálon indult el, amelyek végül egy zavaros és kaotikus összképet eredményeztek. A legnagyobb probléma azonban nem csupán ez volt, hanem a két központi karakter, Alex Levy (Aniston) és Bradley Jackson (Witherspoon) morális leépülése. Az első évadokban még (viszonylag) hiteles újságíróknak számító karakterek a harmadik szezonra már szürreális döntéseket hoznak, ami kezdetben talán még magyarázható lenne, de a helyzet súlyosbodik, amikor Bradley a Capitolium ostromáról tudósítva manipulálja a felvételeit, hogy megóvja az éppen bűncselekményt elkövető öccsét a lebukástól. A sorozat alkotói láthatóan megpróbálták elhitetni a közönséggel, hogy ez a cselekedet ugyan elítélendő, de nem annyira, hogy Bradley-nek valóban temetnie kelljen az újságírói pályafutását. Pedig ez egyértelműen indokolt lett volna.

A harmadik évad zárásaként Bradley végül úgy dönt, hogy öccsével együtt belép az FBI kapuin, hogy ezzel jelezze, hajlandó vállalni a felelősséget a múltbeli tetteiért, még ha ezt nem is a nyilvánosság szeme előtt teszi. Ezzel elérkeztünk a negyedik évadhoz, ahol Bradley új szerepben találja magát: tanárként. De mit tanít? Az újságírás rejtelmeit tárja fel a diákok előtt.

Mindeközben a rivális csatornával összeolvadt UBA már UBN néven él és virul, benne Alex Levyvel, aki kiharcolta, hogy nagyobb beleszólást és a jópofizós interjúk helyett fontosabb megbízásokat kapjon. Azonban azóta sem derült ki, hogy azon túl, hogy kapott egy szép új irodát a felsőbb szinten, pontosan milyen pozícióban és mit csinál a csatornánál.

A negyedik évad nyitányában, 2024 áprilisában találjuk magunkat, ahol Alex, az új CEO, Stella Bak (Greta Lee) és az igazgatótanács friss elnöke, Celine Dumont (az évadban debütáló Marion Cotillard) társaságában lelkesítő beszédet tart a UBN munkatársainak. Alex hangsúlyozza, hogy bár a mesterséges intelligencia segítségével negyven nyelven fogja közvetíteni az olimpiát, ez nem jelenti azt, hogy bárki is elveszítheti a munkáját. A CEO és az elnök közötti jelentőségteljes pillantás mindeközben azt sugallja, hogy a technológiai fejlődés és az emberi kreativitás együtt képesek új lehetőségeket teremteni.

Aztán Alex Levy élete beindul (innentől az első három rész erősen spoileres zanzásítása következik). Miután megünnepelte, hogy mekkora siker lesz az egész világot lefedő olimpiai közvetítése, hirtelen ötlettől vezérelve segít disszidálni a hozzá interjút adni érkező iráni sportolónak és az atomtudós apjának, amin aztán mindenki kiborul (az irániak főleg). Leveszik az olimpiai közvetítésről, aztán deepfake áldozata lesz, aztán elmegy az apjához tanácsot kérni - aminek azon túl, hogy ezért a szerepért majd Jeremy Irons megkaphatja a legjobb epizódszereplőnek járó Emmy-jelölést, nem sok értelme van - aztán hopp, klímatüntetésbe csöppen New York közepén, ahol jól nyakon is öntik valami fekete trutyival, de ő azért előveszi a telefonját és Tudósít, mert ő egy igazi Újságíró, a hírcsatorna pedig, ahol dolgozik, egy darab másik tudósítót sem küldött ki a tömegtüntetésre. Ezért aztán jól a fejére is koppintanak a hírcsatorna vezetői, hogy ő csak ne tudósítgasson, hát a csatorna legnagyobb hirdetője pont az az olajmágnás, aki ellen tüntetnek. El is küldik smúzolni az olajmágnással, hátha megbékél, de az csak akkor hajlandó, ha az úgynevezett hírcsatorna még aznap lehoz egy neki tetsző hírt. Szerencsére Alex nem szorul arra, hogy saját maga védje meg a szakmája becsületét, techmilliárdos expasija (John Hamm) szépen elsimítja fű alatt a konfliktust puszta jófejségből.

De mi történt mindeközben a nyugat-virginiai száműzetésben tengődő Bradley-vel? Valahogy őt is vissza kellett hozni, amit aztán eléggé nyakatekert módon oldanak meg a forgatókönyvírók, ami bravúros lenne, ha nem létezne egy olyan dolog a világon, hogy logika. Bradley mindenesetre visszatér New Yorkba, ahol már ülhet is bele a The Morning Show műsorvezetői székébe. Szinte komikus, ahogy a papíron nagyon tehetséges szerkesztő, Mia Jordan (Karen Pittman) őszintén elcsodálkozik azon, hogy a televíziós gyakorlatból évekkel ezelőtt kiesett, a munkáját látványosan és szégyentelenül magasról leszaró Bradley - béna.

Azért tűnik furcsának a helyzet, mert Bradley-t jelenleg valami egészen más foglalkoztat: egy titkos forrása rejtélyes üzenetekkel bombázza, amelyek egy hatalmas botrányra utalnak, amit (állítólag) a csatorna évekkel ezelőtt ügyesen eltüntetett a nyilvánosság elől. Bradley lelkesen beleveti magát a nyomozásba, miközben a sorozat készítői két régi, de annál izgalmasabb szereplőt hoztak vissza, hogy segítsenek neki a felfedezésben. A nézők pedig csak kapkodják a fejüket, és kérdezik maguktól: "Most akkor mi is történik itt?"

Valóban az a hírhamisító újságíró válik majd a történet hősévé, aki a felvételeket vágja és manipulálja, hogy végül leleplezze a mögöttes igazságot? Olyan figura ő, akinek szurkolnunk kell, hogy a szakma irányelvei szerint, tisztességes és etikus módon hozza nyilvánosságra a felfedezéseit? Az igazság keresése során vajon tényleg képes lesz megszabadítani minket a torzított valóság fogságából, és ezzel újra hitet adni az újságírásban?

Pedig a sorozat akár feminista diadaltörténet is lehetne, a nagy amerikai hírcsatornáról, ahol az összes vezető, hírszerkesztő és sztárriporter nő, de sajnos nem az, mert ezek a nők vagy egyáltalán nem végzik el a munkájukat, vagy ha igen, akkor rosszul, miközben azzal vannak elfoglalva, hogy ki kinek a férjével kavar. Igen, a negyedik évadra a The Morning Show már simán lemegy szappanoperába.

Bármennyire is próbálkozik a sorozat, hogy a globális eseményekre utalva felkeltse az érdeklődést – legyen szó Joe Bidenről vagy Gázáról, mindezt apolitikus keretek között – úgy tűnik, mintha elfeledkeztek volna arról, hogy ezek a témák akár mélyebb, jelentőségteljesebb tartalmat is hordozhatnának. A készítők a céltalanságot új A-listás színészek (mint Cotillard és Irons) és néhány B-listás név (Boyd Holbrook, Aaron Pierre, William Jackson Harper) bevonásával igyekeznek álcázni – egy tipikus Apple-féle sorozatgyártási megoldással. Azonban hiába a csillogó nevek és a látszólag végtelen költségvetés, nem lehet a forgatókönyv egyre táguló részeit csak úgy betömni. A mondanivaló hiánya nem pótolható a végtelenül sok, a kreatív csapat fejéből kipattant történetszállal sem.

Az sem hozza közelebb ezt az egész világot a valósághoz, hogy ezek a színészek aztán mindig tökéletesen beállított frizurával, tökéletesre sminkelt arccal, tökéletes dizájnerruhákban borozgatnak az annyira tökéletesen berendezett lakásaikban, hogy a néző már azt várja, mikor kopog be az Architectural Digest. Ha kopogna, Jennifer Aniston az éjszaka közepén is teljes sminkben, élére vasalt pizsiben nyitna ajtót.

A harmadik évad végén partvonalra tolt egykori hírigazgató és CEO, Cory Ellison is visszatér a New York-i irodaházba, ami valljuk be, nem hátrány a sorozat szempontjából. Az előző évad során ugyanis egyértelműen Billy Crudup volt az, aki a legnagyobb súlyt cipelhette a történetben. Nem meglepő tehát, hogy bár tavaly az összes főbb szereplőt jelölték Emmy-díjra, végül csak ő vihette haza a szobrot. A negyedik évad elején Cory Los Angelesben próbál producerként egyértelműen bukásra ítélt filmet összehozni, és már öt perc elteltével az járt a fejemben, hogy ezerszer inkább nézném ezt a sztorit egy spin-off formájában, mint hogy Alexnek és Bradley-nek szurkoljak, hogy elkerüljék a megérdemelt kudarcot.

Figyelem, spoiler következik: Az ötödik évad már biztosan megrendelésre került, és én is le fogom ülni a képernyő elé, hátha valami izgalmas dolog történik.