Különleges hálám fejezem ki a gumibotokért!

Elhunyt Ion Iliescu, a román politikai élet legendás túlélője, aki a posztkommunista időszak egyik legmeghatározóbb, ugyanakkor legmegosztóbb figurája volt. A mémgyártók már korábban is "búcsúztatták" Ferenc pápától kezdve Erzsébet királynőn át számos más ikonnal, és még a "remény hal meg utoljára" mondás is kapott tőle egy új értelmet. Azonban Románia első államfőjének halála kevesekben ébresztett fájdalmat vagy szomorúságot.

Ion Iliescu halála a román politikai elit egy fontos alakját távozásával jelzi, aki a legjobban alkalmazkodott a '89 utáni változásokhoz. Ő volt az, aki nemcsak hogy részt vett a rendszer átalakulásában, hanem aktívan formálta is azt saját elképzelései és érdekei szerint. A régi rendszerrel való szoros kapcsolata és a politikai tájhoz való ügyes alkalmazkodása révén Iliescu maradandó hatást gyakorolt a román politikai színtérre.

A Dacia tervezőmérnökeit is megihlető vigyora egyszerre szólt önelégültségről, leplezetlen magabiztosságról és az őt bírálók lesajnálásáról. Távozásával lezárult egy politikai korszak, és bízunk abban, hogy lezárult az a történelmi képmutatás is, amelyben a múlt sosem tűnik el igazán, csak álarcot cserél. Az élete végéig meggyőződéses ateista abban a Romániában vált szürke eminenciássá visszavonulása után is, amelyben az ortodox egyház jelentős befolyással bír. Mégis hosszú időn át sikerült megmaradnia a "párhuzamos állam" (egyik) szellemi atyjának, akinek olyan figurákat köszönhetünk, mint Adrian Năstase, majd később Victor Ponta. A posztkommunista stabilitás szimbóluma távozott, de űrt nem hagyott.

Ion Iliescu, a történelem makacs túlélője a rendszerváltáskor reformerként tetszelgett, de valójában a régi rendszer stabilitását védte. Mert annak volt a része: Románia eddig egyetlen baloldali államfője Bukarestben végezte a középiskolát, Moszkvában volt egyetemista, de már diákkorában kibújt belőle a politikus - a román fővárosban egyik alapítója volt a Román Diákszövetségnek, míg az orosz fővárosban a Romániai Egyetemisták Szövetségének volt a titkára.

1956-ban, miután hazatért a Szovjetunióból, megalapította a Romániai Diákszervezetek Szövetségét, amely az európai országok diákszövetségeinek példájára jött létre. A román diákmozgalom képviselőjeként aktívan részt vett számos nemzetközi fórumon. 1967-től 1971-ig ifjúsági ügyekért felelős miniszterként tevékenykedett, majd ezt követően hat hónapon át a Román Kommunista Párt Ifjúsági Szervezetének Központi Bizottságában töltötte be a titkári posztot.

Nicolae Ceaușescu, aki fiatal korában szoros kapcsolatban állt apai nagybátyjával, nem nézte jó szemmel, hogy mások intellektuális fölényét megkérdőjelezik. Az állambiztonsági szervek folyamatos megfigyelése alatt élt, ami csak tovább fokozta paranoia érzését. 1989 márciusában elutasította a "hatok levelének" aláírását, és december 22-én bejelentette a Nemzeti Megmentési Front megalakítását. Ez a szervezet vált a frissen alakuló román állami hatalom legfőbb intézményévé, amely Ion Iliescu vezetésével a régi rendszer propagandagépezeteként működött tovább. Iliescu, aki állította, hogy a megújulás szószólója, valójában csupán a látszatot igyekezett fenntartani, mintha valódi változást hozna. Soha nem volt igazi forradalmár, inkább "rendszerváltás-moderátorként" tevékenykedett, akinek a legfőbb célja a hatalom megőrzése volt. Ahogy Gabriel Liiceanu treffül kifejezi: "Ion Iliescu nem a demokrácia megalapítója, hanem az, aki a demokrácia ígéretével álcázta a hatalomkoncentráció régi reflexeit."

Irányításával egy ügyesen menedzselt elitcsere ment végbe, amelynek fő haszonélvezője ő és a régi-új hatalmi kör maradt. A forradalom így nem beteljesült, hanem kisajátították. Ion Iliescu 1992. augusztus 15-én esett ki először a szerepéből. Paul Pârvu oknyomozó újságíró a '89-es eseményekről, '90-es bányászjárásról, a KGB-ről, moszkvai kapcsolatairól és a szovjet befolyásról kérdezte. Az államfőválasztási kampány közepén Ion Iliescu elvesztette a fejét és "Te állat!" felkiáltással ment neki az újságírónak.

Ion Iliescu és csapata gyorsan alkalmazkodott az új politikai tájhoz, miután leváltották a rendszert, és ők maguk lettek az "új demokrácia" képviselői. A Nemzeti Megmentési Front, amely kezdetben csupán ideiglenes testületként működött, viszonylag hamar párttá fejlődött, és a román politikai színtér meghatározó erejévé vált. A hatalom megszilárdításához azonban semmi sem volt túl drága számukra, beleértve Nicolae Ceaușescu eltávolítását és a bányászok többszöri felhasználását is, akik rendre erőszakos akciókat szerveztek.

Egy, a Mediafaxnak adott interjúban arról beszélt, hogy a '89-es események, illetve az azt követő évek történései között vannak ugyan sajnálatosak, de a "megtörtént helyzetek és epizódok elkerülhetetlenek voltak". Úgy is értelmezhető ez, hogy a "rend" néha nagy áldozatot követel - különösen, ha azt gumibotok és vasrudak hozzák el.

Ion Iliescu politikai stratégiája ugyanis a kontrollált átmenetre épült, az állambiztonság új emberei mindent be- és újrahálóztak, a titkosszolgálat más nevet kapott, de a székek nem cserélődtek, az azokon ülők a háttérből továbbra is befolyást gyakoroltak. Így történhetett meg az, hogy a demokratikus választásokért és Ion Iliescu elnök leváltásáért tüntetők között "rendet teremtő" bányászok felbújtóinak - Ion Iliescu, Petre Roman, Gelu-Voican Voiculescu és Virgil Măgureanu - elszámoltatása azóta sem történt meg.

De ugyanígy említhetjük a marosvásárhelyi fekete márciust is, amelyet nem csupán tétlenül nézett, hanem épp ellenkezőleg, hozzájárult a súlyos etnikai konfliktus kirobbantásához, amely ürügyül szolgált a kommunista titkosrendőrség újraalapításához, ezzel biztosítva köre hatalmi pozícióinak megszilárdítását. Ezen események hátterének az eltussolása olyan foltot hagyott a mindig vigyorgó Iliescu politikai örökségén, amelyet nem tud kifehéríteni sem az, hogy Románia az ő mandátuma alatt került közelebb az Európai Unióhoz, valamint a NATO-hoz, sem a Románia és Magyarország közötti szimbolikus megbékélésre való törekvés.

A román demokrácia legszürreálisabb fejezetei közé sorolható a bányászjárás, amely nem csupán gumibotokkal és törött ablakokkal fémjelezte a történelmét, hanem egy új politikai korszak szimbolikus elindulását is magával hozta. Iliescu olyan hibrid politikai kultúrát alakított ki, ahol az erőszakot már-már hivatalos formában alkalmazták, és a hatalom "önvédelmi reflexeként" magyarázták, így a dolgozó nép szerepe a párt híveinek megsegítése lett. Kérdéses, hogy mindeközben, a politikai játszmák sötét labirintusaiban, mennyire lényeges a fiatal román demokrácia illúziójának szétverése – a hatalom számára ez csupán egy apró részlet volt.