"Az Isten áldása szívből fakad, és sok szépséget hoz a Magikák életébe!" - Karácsonyi kívánságok a régi hagyományok szellemében.

A karácsonyi ünnepkör a magyar nyelvterületen különleges és sokszínű hagyományokkal bír, amelyet középkori liturgikus szokások, újkori népi tradíciók és profán ünneplési formák gazdagítanak, változó tájegységek szerint. Érdekes módon, míg a húsvét régebben a legfontosabb ünnepnek számított, a XIX. század végén, különösen a magyar terület keleti részein, a XX. század első felében, a világháború utáni időszakban ez a tendencia megváltozott, és a karácsony került a figyelem középpontjába. E gazdag szokásvilág egyik legszembetűnőbb eleme az áldáshozó köszöntés, amely végigkíséri a karácsonyi időszakot. Tudod, milyen különleges köszöntések léteznek?

A karácsonyi időszak Advent kezdete után, Vízkereszttel zárul, tehát a Szent András napjához legközelebbi vasárnaptól - idén november 29-től - egészen január 6-ig terjed. Ez a közel hathetes időszak tele van az év talán legszínesebb köszöntőivel és hagyományos szokásaival, ahol a gyerekek és a felnőttek egyaránt aktívan részt vesznek. Az ünnepek varázsa minden korosztályt magával ragad, és felejthetetlen élményeket kínál mindenkinek.

A népszokások sajátos jellege révén a karácsonyi hagyományok is legfőképpen a közösségi élményekre támaszkodnak, sőt, még a névnapi üdvözletek is ezt a társas kapcsolatok fontosságát hangsúlyozzák.

Idézzünk fel néhányat magyar örökségünk gazdag folklórkincséből!

Az adventi időszakban már elkezdődnek a köszöntések, és ilyenkor a lucázás hagyománya válik különösen népszerűvé. December 13-án, Luca napján, a fiúcskák csoportokba verődve járják a falut, hogy köszöntéseikkel és termékenység-áldásukkal örvendeztessék meg a házak lakóit. E szokás keretein belül reggel korán kezdenek, és vidáman kopogtatnak a házak ajtaján. A szertartás során egy marék szalmát szórnak szét a földre, ami a bőséget szimbolizálja. A gazdasszonyok pedig hálájuk jeléül alma, dió vagy kalács formájában ajándékkal kedveskednek a kis látogatóknak, így teremtve meg a közösségi összetartozás és az ünnepi hangulat varázsát.

Luca, Luca, csillagfény, Vidáman táncol a szívem, mint a szél, Kitty-kotty, mesélj nekem, Színes álmok tánca vár ránk, nem ér véget sosem!

Tojjanak a tiktyok!

Természetesen! Íme egy egyedi változat: "Legyenek a TikTokok színesek és szórakoztatóak, a luggyok pedig kényelmesek és pihentetők, hogy igazán élvezhessük a pillanatokat!"

Legyenek a fejszéitek és furulyáitok élesek, mint a legszikrázóbb csillagok az égen!

Ú' megállanak a helibe,

Mint ahogy a fűzfa a gyökeréhez tapad, úgy ragaszkodom az alapjaimhoz és az értékeimhez. A fűzfa rugalmas, mégis szilárd, és éppen ez a kettősség teszi lehetővé, hogy a legnehezebb viharokban is megállja a helyét. Én is igyekszem megtalálni ezt az egyensúlyt az életemben, hiszen a gyökerekből táplálkozva fejlődhetünk a legszebbé.

Akkora disznójuk legyen, mint a hidas,

Legyen akkora a szalonna, mint egy pajtakapu, hogy minden falatozás egy igazi ízélmény legyen!

Ollan hosszu kóbászuk legyen, mint a falu hossza,

Legyen annyi töpörtőjük, mint ahány homokszem csillog a tengerparton.

Legyen annyi gazdagságom, mint ahány csillag ragyog az éjszakai égen.

Legyen annyi csirkéjük, mint ahány fűszál zöldell a kertben!

Luca, Luca, kis impulzus!

A heverés nem csupán a szavakban mutatott eltérést, hanem abban is, hogy a végén a fiúk kényelmesen elnyúltak a földön.

Karácsony böjtjén hagyományosan több településen is megfigyelhető volt az ostyahordás szokása. A kántortanító a gyerekek társaságában minden családnak annyi ostyát juttatott el, ahányan az adott háztartásban éltek. Ezeket az ostyákat a karácsonyi ünnepi asztalra helyezték, majd karácsony estéjén közösen fogyasztották el, így teremtve meg az ünnepi összetartozás érzését. A gyerekek ezután ételajándékot vagy pénzjutalmat kaptak a szentelt ostyákért, így nemcsak az ünnepi hangulatban, hanem a hagyományok ápolásában is aktívan részt vettek.

Karácsony szombatján, azaz 24-én este elindult a kántálás varázslatos hagyománya. Ez a szokás az egyik legszélesebb körben elterjedt és legszínesebb formájú köszöntés, amely az egész magyar nyelvterületen megjelenik. A különbségek nemcsak az énekek választékában, hanem abban is megmutatkoznak, hogy kik és mikor indulnak útnak a kántálókkal. A legősibb kántáló énekünk a 17. századi Cantus catholici gyűjteményéből származik, a Csordapásztorok, midőn Betlehemben kezdetű dallam, míg a magyar nyelvterület keleti részén elterjedt Íme, midőn mindenek kezdetű ének szintén egy régi liturgikus dallam, amely mélyen gyökerezik a hagyományban.

A kántáló szövegek közös jellemzője, hogy általában a karácsonyi születéstörténetet idézik fel, és a szálláskeresés motívuma áll a középpontban. Ezek a dalok a jézusi születés eseményét mesélik el, bemutatva a nehézségeket és a keresést, ami végül a megváltás örömhíréhez vezet.

A XX. század közepéig jellemzően csak férfiak, pontosabban csak házas emberek jártak kántálni, később kerül be a szokáshagyományba, hogy asszonyok, majd leányok is részt vehetnek benne.

A kántáló ének után beköszönő verssel kéredzkedtek be a házba:

Szálljatok, le, szálljatok, betlehemi angyalok,

Kérlek, kopogtassatok ma az összes pici, aprócska ablakon!

Palotába és kunyhóba sok örömet vigyetek,

Kívánjuk, hogy e ház falai között minden ünnep fényesen ragyogjon!

A karácsonyi betlehemezés a magyar népszokások között kiemelkedő figyelmet kapott, ami nem véletlen. E hagyomány, mely az egyházi gyökerekkel bír, egy olyan profán elemet is magában hordoz, melynek eredete máig rejtély: a pásztorok között zajló trágárságokkal teli párbeszédek. Éppen ezért nem meglepő, hogy a kutatók számára ez a profán aspektus különösen vonzó és érdekes kutatási terület. A betlehemezés szokása az egész magyar nyelvterületen elterjedt, és falujáró változata a Gyimesekben még ma is élő tradíció. E szokásrétegek gazdagsága pedig azt mutatja, hogy a betlehemezés nem csupán egy vallási esemény, hanem a magyar kultúra egyik legszínesebb és legérdekesebb hagyományának is tekinthető.

Központi motívumai a szálláskeresés és a három királyok köszöntése, néhol pedig Heródes-jelenetet is tartalmaz. Maga az elnevezés is többféle: betlehemes, pásztorjáték, karácsonyi játék. A bukovinai és marosszéki székelyek körében a bábtáncoltató betlehemezés terjedt el. Legszemléletesebb formája a falujáró betlehemes. Ezt mutatjuk be röviden, egy gyimesi példán, ami ma is él:

A betlehemest hajdanán felnőttek adták elő, de az utóbbi években a fiatalok is felfedezték ezt a hagyományt, és most ők is színpadra lépnek.

A hagyományos előadások során csupán férfiak léptek színpadra, miközben Máriát és az angyalt fiatal, lányos vonásokkal rendelkező fiúk alakították.

A betlehemezés hagyományos kellékei közé tartozik egy fakápolna persellyel, valamint a szereplők számára készített jelmezek, pásztorbotok, és a hammas vagy hamubotos hátizsák. A falujáró betlehemezés különlegessége, hogy a csoportok előre megbeszélnek egy területi felosztást, amelyet a királyok egyeztetnek. Miközben a csoport többi tagja várakozik, a keresztútnál összegyűlt királyok kihúzzák kardjukat, és párbajra kelnek: az nyer, aki előbb érinti meg ellenfelét, és így ő választhat először, vagy keresztet vetnek, és a gyorsabb kardráhelyező dönthet a választás jogáról. A csoport tipikusan tizenkét főből áll: egy király, egy kérdező katona, egy király melletti katona, Mária, József, egy angyal, négy pásztor, valamint a hammas és az ajtó melletti katona. A színdarabot betanító személy általában már több alkalommal részt vett a játékban, ismeri a szöveget, esetleg le is írta azt, de sokszor csupán emlékezetből tanítja be a szereplőket.

aztán a falubeliek előtt, a falu főterén. A próbák során a szereplők nemcsak a szövegeiket, hanem a díszleteket és a jelmezeket is elkészítették. Mindenki lelkesen dolgozott, hiszen tudták, hogy a karácsonyi előadás különlegességgel fog bírni, és a közönség öröme az ő teljesítményükön múlik. A király, akinek a szerepe a fegyelem megtestesítője volt, nemcsak a szerepét gyakorolta, hanem folyamatosan figyelemmel kísérte a többiek teljesítményét. A hammas, aki a titkos beugró szerepét játszotta, mindig készen állt a váratlan helyzetekre, hiszen bárkinek meglepetés lehetett a betegség vagy bármilyen más akadály. A próbák légköre eleinte feszült volt, ahogy mindenki a tökéletességre törekedett, de ahogy teltek a hetek, a csapat összeszokott, és a nevetések, viccek, valamint a közös élmények közelebb hozták őket egymáshoz. Az elhagyott ház falai között megélték a karácsonyi csoda előhírnökét, és a szigorú erkölcsi rendet is fokozatosan felváltotta a barátság és az összetartozás érzése. Karácsony estéjén, amikor végre felléptek a templomban, a szívek tele voltak izgalommal. A betlehemest az előre megírt forgatókönyv szerint adták elő, de mindenki tudta, hogy a legfontosabb, hogy a közönség szívéhez eljusson az üzenet: a szeretet és az összetartozás ereje. A színpadon átélt pillanatok emlékezetessé tették ezt az estét, és a falubeliek a legnagyobb lelkesedéssel fogadták őket.

Engedélyt kellett igényelni a rendőrségtől arra az időszakra, amikor ott tartózkodtak.

A hagyományos betlehemes játék 1989 előtt szigorúbb keretek között zajlott, mint manapság. A szertartás menete általában a következőképpen alakult: a kérező katona vette át a vezető szerepet, ő indult el az utcákon, és kopogtatott a házak ajtaján, hogy megtudja, fogadják-e a betlehemet. Eközben a hammasnak figyelnie kellett, hogy mikor és hol tartózkodik a kérező katona, hogy a csoport be tudjon lépni az adott házba. Elsőként a király lépett be, két katona társaságában, és elmagyarázták a látogatásuk célját. Ezt követően kezdődött el a játék: József és Mária szállást keresnek, a király először visszautasítja őket, de végül engedélyezi, hogy "fűtözzenek" egy kicsit náluk. Az angyal köszönti Máriát, majd a pásztorok érkeznek, akik a földre borulnak tiszteletük jeléül. Míg ez zajlik, a hammas a ház udvarán marad, és igyekszik minél nagyobb felfordulást okozni, hogy szórakoztassa a nézőket. Az angyal szavára a pásztorok felébrednek, és hódolatukat fejezik ki a Kis Jézus előtt. Ezt követően a király és a két katona is bűnbánatot gyakorol. A játék végén mindenki énekelve távozik. A háziak a kápolna perselyébe, amely lakattal van zárva, aprópénzt helyeznek, míg a betlehemezőket süteményekkel, borral és pálinkával kínálják, sőt, előfordul, hogy szalonnát is adnak nekik. Az ajándékokat a hammas cipelője, a hátizsákjában, a csoport élelmével együtt hozza. A kápolnában összegyűlt pénzösszeget a csoport tagjai este megszámolják és elosztják egymás között. A játék összesen körülbelül fél órát vesz igénybe, és három napon keresztül járják a falut. Ezt nevezik hagyományos betlehemes játéknak.

A második világháború keleti frontján, 1942 telén, a Betlehem hagyományát őrző katonák képe egy különleges pillanatot örökít meg. A Fortepan archívumából származó felvételen Miklós Lajos művészi érzékkel ragadta meg a harcmezők kemény valóságát, miközben a karácsony szelleme és a remény fénye is megjelenik a katonák arcán.

A karácsony másodnapján hagyományosan Istvánozást tartanak, amely a bibliai István első vértanú tiszteletére kialakult középkori liturgikus szokásokból származik. Az egyház, hogy a Szent István (és Szent János) poharával – melyet szentelt borral töltöttek meg – ellensúlyozza a pogány gyökerekkel bíró téli napfordulóhoz kapcsolódó világi szokásokat, arra ösztönözte a híveket, hogy ezt a szentelményt fogyasszák. Az elképzelés az volt, hogy a szent bor megvédje őket a gonosz erőktől. Habár az egyházi vonatkozásai mára eltűntek, az Istvánozás paraliturgikus hagyománya még mindig él egyes magyar vidéken, ahol a közösségek továbbra is ápolják ezt a különleges szokást.

A köszöntés forgatókönyve vidékenként változott: van, ahol a verses köszöntőt, máshol az énekes változatát gyakorolták, az Íme egykor Szent István kezdetű éneket énekelték. Nyárád-mentén ez a szöveg így alakult:

Te gyönyörű hajnalcsillag, soha ne tűnj el,

E ház fölött ragyogó fényben, még délben is légy itt velem!

Ide minden áldást, szerencsét bőven adj,

S te, Jézus, lakóul örökre itt maradj!

Áldottak legyenek napjaid mindvégig,

István urunknak, a föltől az ég csúcsáig,

Szívünkből fakadó üdvözletünkkel köszöntjük: Isten éltessen!

Sok névnapod hozza el számodra a boldogságot és az örömöt!

Az István napot követő János napja (december 27.) ugyancsak jó alkalom volt az áldáshozó köszöntésre, ekkor Jánosozni mentek a faluban. A szokás liturgikus eredete János evangélista tiszteletéhez kapcsolódik, azonban a XX. század derekán csak névnapköszöntőként gyakorolták.

Ma van János napja, a szent előestéje, amikor a világ különleges fényben ragyog.

Örömmel tölt el, hogy ő boldog.

Kívánom, az Isten sokáig éltesse,

Kegyelmes tenyeréből soha ne engedd el!

Hanem irányítsa életének áramlását,

Hogy hosszú éveken keresztül,

Érje jó egészségbe becses neve napját.

János napja nemcsak egy hagyományos ünnep, hanem a római időktől kezdve borszentelő szertartás is. A középkorban szokás volt, hogy az útra kelőket szentelt borral kínálták, remélve, hogy Szent János védelme kíséri őket az utazásuk során. Ebből ered a közmondás: "Igyuk meg Szent János áldását!" Ez a szokás a mai napig él, emlékeztetve minket arra, hogy az utazásaink során mindig számíthatunk a szentek támogatására.

December 28-án, Aprószentek napján volt szokás a lányok vesszőzése vagy az aprószentekelés. A szokás ugyancsak egyházi eredetű: a bibliai gyermekgyilkosságoknak állít emléket, ám népszokásként már inkább profán termékenységvarázsló rituálénak számít. Hajnalban a legények vesszőkkel indultak a lányos házakhoz, ahová bekopogva engedélyt kértek az aprószentekelésre. A korai kelés célja az volt, hogy a leányt lehetőleg még az ágyban találják, és onnan ugrasszák ki - ezt azért a lányok igyekeztek elkerülni. A mondóka közben megvesszőzték a "fehérnépet", hogy termékeny maradjon és férjhez menve bő gyermekáldásnak örvendjen. Jutalmul kalácsot, helyenként pénzt is adtak. A temperamentumosabb fiúk vesszőzésére a lányok kispárnával készültek: azt tették a szoknyájuk alá, hogy bírják a vesszőcsapásokat.

A legátfogóbb és talán legarchaikusabb szokásrétegből eredő hagyományunk ebben az időszakban a regölés, amit karácsony másnapjától január 6-ig gyakoroltak a magyar nyelvterület különböző pontjain. A sámánok énekmondóinak gyakorlatához visszavezetett szokás a középkorban a királyi udvarok énekeseinek hagyományaiban él tovább, majd a XIX. században alakul ki a regölés ma is ismert formája. Legények, csoportba verődve, láncos bottal és dobokkal járnak házról-házra és a gonoszűző zajkeltés közepette áldáshozó éneket mondanak. Többféle éneket énekeltek: a Kelj fel gazda kezdetű és a csodafiú szarvas mondát elregélő a legismertebb regös szöveg. Vas megyében, Hosszúperesztegen például így regöltek:

Népszokásaink gazdag tárházából csupán néhány ízelítőt kínálunk, de ez a kis tükör is világosan megmutatja, hogy a karácsony hagyományosan milyen mély jelentőséggel bírt a magyar emberek életében.