Protézisek, amerikai katonák és kérődző filmsztárok: Ma az Egyesült Államok a rágógumi napját ünnepli, amely egy különleges alkalom arra, hogy megemlékezzünk erről az édes csemegéről és annak kultúrára gyakorolt hatásáról.

Nem vitás, hogy a pofacsontok folyamatos mozgása nem éppen a legszebb látvány, és kifejezetten visszataszító, amikor valaki a vékony, "agyonrágott" gumihártyából próbál léggömböt fújni. Elítélendő az is, hogy egyesek a "rágási szünetek" idejére fülük mögé ragasztják a rágógumi-maradékot, vagy szemétbe dobják a már elhasználódott rágókát, ezzel szennyezve a környezetüket. Ezt a problémát a szerző az Élet és tudomány 1971-es kalendáriumában fejezi ki, utalva arra, hogy néhány évvel korábban a tévénézők ámulva figyelték, mit is rágcsálnak az amerikai filmek szereplői, amikor éppen nem esznek - most pedig Magyarországon is elterjedt ez a szokás. A cikk nem csupán bírálja a jelenséget, hanem megemlíti azt is, hogy egyes orvosok szerint a rágózás jótékony hatással van a fogakra és az ínyre. Igaz, akkoriban még nem tudták, hogy ez a tevékenység a mikroműanyagok bevitelének egyik forrása is lehet.

A rágógumi keletkezésének története valóban egy rejtélyes és izgalmas téma: a múlt ködéből már az ősemberek is rágcsáltak valamit, nem is beszélve a majákról, akik szintén hasonló szokásokat folytattak. Az ókori görögök sem maradtak ki a sorból; Dioszkoridész már az i.e. 1. században ajánlotta a híoszi pisztáciafa gyantájának rágcsálását a kisebb betegségek enyhítésére. A rágógumi történetének modern szempontból is izgalmas részleteit Lee Wardlaw a Bubblemania című 2012-es könyvében tárja elénk, ahol megemlíti, hogy Kolumbusz Kristóf és Hernán Cortés is lenyűgözve tapasztalták, hogy az amerikai őslakosok rágógumit használnak, és elismeréssel adóztak a rágás következtében csillogó fehér fogaiknak.

Bár Amerika felfedezői az évek során számos dolgot, a krumplitól kezdve az epreken át az őslakosok kincseinek elrablásáig, hazavittek Európába, a rágózás hagyománya nem tartozott e gyümölcsöző zsákmányok közé. Azonban a telepesek hamar felfedezték ezt az új szórakozást, különösen Új-Angliában, ahol a Wampanoag törzs tagjai igazi rágózás mesterekké váltak. Ők nem csupán a rágás művészetét űzték, hanem pontosan tudták, hogy melyik fák gyantáit kell vegyíteni a maximális élvezet érdekében. Fontos megjegyezni, hogy miközben a világ más részein is akadtak rágcsálók, ott nem a gumit választották: a rágógumi, amely nem keverendő össze a szalonnahéjjal vagy a bálnabőrrel, Észak-Amerikából indult hódító útjára, de a népszerűsége csak a 19. század közepén kezdett igazán felfelé ívelni.

Olyannyira a közepén, hogy magát az angol szót (chewing gum) sem írták le egészen 1850-ig. Korábban is volt persze neve, vagy chicle-ként emlegették a gyantát adó fa (Manilkara zapota, M. Chicle, M. Staminodella vagy M. Bidentata), vagy csak egyszerűen fenyőgumiként, de nem övezte különösebb érdeklődés. Mark Morton kanadai irodalomtörténész szerint a szó első előfordulása rögtön egy chicagói reklám volt, amelyben a modern rágógumi szülőatyja, John Curtis Maine államban előállított rágnivalóját próbálták eladni a nagyközönségnek. Curtis a negyvenes években, favágóként kapott rá a gumirágásra, és miután sikerült meggyőznie az apját, hogy emberek ezért hajlandók lennének pénzt is adni, megalapította a világ első hivatalos rágógumigyárát. Az első boltosnál, akinél megpróbálkozott, ott is hagyhatott egy rakomány rágót, amit csakhamar elkapkodtak, de ez még nem volt elég a megélhetéshez, ezért útra kelt, hogy utazó ügynökként házaljon a rágógumival.

Curtis erőfeszítéseinek meg is lett az eredménye: 1850-re a rágógumi már tisztességes hasznot termelt, a Curtis & Son pedig már vette is hozzá az alapanyagot, nem az apa és a fia gyűjtötték a gumit. Ez már csak azért is meglepő, mert Wardlaw szerint ez a rágó még nem mentolos vagy gyümölcsös volt, hanem a maga természetes ízével támadott, amit egy rágógumitörténész úgy írt le, mint ha az ember fagyott petróleumba harapna. Ezt egyesek a jelek szerint frissítőnek találták. Curtis mégis érezhette, hogy a további fejlődéshez azoknak is kedveznie kellene, ezért feltalálta a paraffinból készült rágógumit, ami valószínűleg pont olyan szörnyű volt, mint amilyennek hangzik, de a "Licorice Lulu", "Sugar Cream" és "Biggest and Best" fantázaneveken piacra dobott csemegék is sikert arattak, nem utolsósorban azért, mert Curtis a rágnivaló gyertyákat vaníliával és cukorral ízesítette. Mindezek után rejtély, hogy William F. Semple amerikai fogorvos miért nem látott neki a gyártásnak, miután 1869-ben szabadalmaztatta a saját rágóreceptjét, ez ugyanis a gumi mellett porított édesgyökerek, krétaport és faszenet tartalmazott.

Curtis 1897-ben, mint jómódú üzletember távozott az élők sorából, és bár a terméke minden nagyváros polcain megtalálható volt, a rágógumihullámért nem ő volt a felelős. A rágógumi igazi úttörője Thomas Adams volt, aki 1871-ben mutatta be saját kreációját. Hat évvel Curtis halála előtt társult William Wrigley-vel, és megalapította chicagói gyárát. Míg Curtis & Son édességei is találtak maguknak rajongótábort, Wrigley a rágógumit inkább mint marketingeszközt kezdte el használni: szappanjai mellé ajándékként csomagolt rágógumikkal kísérletezett. Az emberek érdeklődése azonban a rágó iránt felülmúlta a szappanét, és ez a felfedezés már a történelem része. A Wrigley's gyár egészen 2008-ig a család birtokában maradt, és világszerte az egyik legismertebb márkává nőtte ki magát.

A történet egy érdekes fordulatot vesz, amikor Adams nem Curtis nyomdokait követi, hanem saját elképzelései szerint indul el. Egy mexikói utazása során találkozik Sareta Anna tábornokkal, aki megkínálja őt egy különleges rágóval. Adams, bár lenyűgözve a különlegességtől, nem találja igazán ízletesnek, ezért kér tőle egy adag chiclét, hogy saját kísérleteket végezzen. Eredetileg az volt a terve, hogy galvanizálja az anyagot, hogy műfogsort készíthessen belőle. Azonban, amikor ez a projekt nem úgy alakul, ahogy tervezte, elhatározza, hogy inkább rágógumiként próbálja meg értékesíteni az anyagot. Az események innentől hasonlóságot mutatnak Curtis történetével: Adams otthon elkészíti az első kísérleti rágógumit, majd gondosan becsomagolja, és elviszi egy helyi édességboltba. A találmányára azonnal nagy kereslet mutatkozik, így Adamsnak nem marad más dolga, mint hogy lépést tartson az egyre növekvő vásárlói igényekkel.

A rágózás története és globális elterjedése körüli viták során több elmélet is napvilágot látott. Az egyik legismertebb nézet szerint az amerikai katonák hozták magukkal a rágót a második világháború idején, s ezzel népszerűsítették azt Európában és Magyarországon. Azonban ennek a feltételezésnek a valóságtartalma erősen megkérdőjelezhető. Egy másik, megalapozottabb elmélet azt sugallja, hogy az amerikai katonák már az első világháború alatt felfedezték a rágózás jótékony hatásait. Charles Landon kutatásai szerint a rágó nemcsak stresszoldóként szolgált, hanem a szomjúság csillapítására is alkalmasnak bizonyult, így az amerikai harcosok nagy örömmel használták. Ez a gyakorlat a háború alatt más nemzetek katonáihoz is eljutott, hozzájárulva a rágózás elterjedéséhez. Bár a katonák szerepe kétségtelenül fontos volt, érdemes megemlíteni, hogy a rágógumi valójában már jóval az első világháború előtt is jelen volt Magyarországon, így a rágózás hazai elterjedése nem csupán a háborús tapasztalatoknak köszönhető.

Török 2020-as előadása szerint az első ismert magyar rágóreklám 1902-ből származik, amikor a publikumnak még sejtelme sem volt róla, hogy lesz első világháború, arról meg pláne nem, hogy elsőnek fogják hívni. A reklám szerint a Ricy rágógumi valódi amerikai, "oly különlegesség, melyet csak rágnak, de nem nyelnek le", tisztítja a fogakat, elősegíti az emésztést, kerékpározóknak és turistáknak pedig egyenesen nélkülözhetetlen. Arról már nem is beszélve, hogy "eltüntet minden szájbűzt", és a mentás íz mellett tutti-frittus, medvecukros, rózsás, ibolyás, narancsos, kólás és nektár ízben is kapható. A november 30-i számban egyébként a hirdetés egy szintén valódi amerikai felsőcipő, illetve egy székszorulás elleni Erzsébet-labdacs reklámja között kapott helyet.

Ez a két világháború közötti időszakra visszatekintő epizód sokáig feledésbe merült: amikor Magyarországon ismét elérhetővé vált a minden szájbűz ellen küzdő csodás rágó, már régen elveszítette eredeti rágó formáját. Az 55 évvel ezelőtt elkezdett golyórágó gyártásának kávés, diós és citromos ízesítései igazi különlegességet ígértek. Azonban a golyórágónak nem volt könnyű dolga, hiszen a piacon már ott volt a népszerű Donald és később a Turbo is, amelyekkel nehezen tudta felvenni a versenyt. Ezek a rágók ugyanis nemcsak ízletesek voltak, hanem matricákat és képregényeket is kínáltak, amelyek gyűjtögetésre csábították a fiatalokat. Az idő múlásával a régi ötletek újraélednek: Curtis már a paraffinos rágók korában is bevezetett egy hasonló koncepciót, amikor az édességekhez csomagolt kis képek még vonzóbbá tették a termékeket (a vaníliás gyertyára pedig ez valóban ráfért).

Az idő múlásával a történelem ismétli önmagát, és úgy tűnik, hogy az innovációk nem mindig találják meg helyüket a világban. Semple már kitalálta a funkcionális rágógumit, de sajnos a gyártásra nem került sor. A magyar közönség reakciója vegyes volt: vágytak rá, de egyben szkeptikusak is voltak. A 2020-as konferencián Török rámutatott, hogy a rágó érkezését a hazai sajtó nem éppen lelkesedéssel fogadta. Például a Budapesti Hírlap 1929-ben ironikusan jegyezte meg, hogy Amerika visszatért a gumicuclihoz, míg az Előre már 1915-ben is felháborodott azon, hogy az Egyesült Államok Kínában kívánja népszerűsíteni ezt az ismeretlen és sokak számára visszataszító csemegét, hiszen a kínaiak "még szüzek az amerikai gyönyörűségtől". A cikk írója ezt a jelenséget dicsérte, mondván, hogy a rágózás nemcsak a fogakat teszi tönkre, hanem akár az egész világot is veszélybe sodorhatja. Így a 330 millió kínai esetleg áldozatul esik az amerikai marketingfogásoknak, és a sírjaik felett már csak Wrigley-reklámok virítanak majd.

Az élet olyan, mint egy vad folyó, amely utat keres magának; a rágógumi pedig éppen ezt a szellemiséget tükrözi. Bár sokan ellenálltak, a két világháború között azok, akik vágytak a rágás élményére, megtehették. A második világháború után azonban a valódi amerikai eredetű csemege gyanú árnyéka vetült rá, és egészen 1970-ig váratott magára a magyar gyártás elindítása. Pedig az igény már 1959-ben megmutatkozott: ekkor tervezték az első hazai rágógumi-gyár megalapítását. A pártállami propaganda ünneplése ellenére a terv végül kudarccal zárult, így maradt a rágógumi elvi szintű bírálata, ahelyett, hogy elindult volna a gyártás.

A rágógumit ma már nem elvi alapon kritizálják, hanem tudományosan: a szintetikus gumi mikroműanyagokat juttat a nyálba, végül pedig a testbe, ennek a pontos hatása még nem ismert, de semmi jóra nem lehet számítani. A testbe került mikroműanyag csökkenti a spermiumszámot, gyulladást okoz, és egész biztosan nem egészséges. Bár már az Élet és tudomány 1970-es száma is említette, hogy a rágógumi alkalmas lehet az olyan gyógyszerek bejuttatására, amelyek lassan szívódnak fel, illetve arra is, hogy gyerekekkel be lehessen vetetni a kellemetlen ízű készítményeket, a gyakorlat nem terjedt el széles körben, igaz, a mai napig kutatják az ebben rejlő lehetőségeket. Annak pedig, aki aggódik a mikroműanyag miatt, a rágóiparnak van egy jó híre: újra megjelentek a chicle-alapú termékek, amik ugyan aranyárban vannak, de ha nem tolják túl az ízesítést, az ember akár még azt is megtapasztalhatja, amiről Wardlaw írt: pokol drágán megpróbálhat elrágcsálni egy kőkemény rögöt, aminek olyan íze van, mint a fagyott gázolajnak. Jó hír, hogy a piacon kapható rágók közül még senki sem merte bevállalni Semple eredeti, elsőként szabadalmaztatott szenes-krétás receptjét, pedig hát az biztos finom lenne.