Tudtátok, hogy a Gellért-hegy mélyén egy titkos katonai bázis található, amely évszázadok óta rejtve maradt a kíváncsi szemek elől?

A BAH-csomópont közelében egy csendes, családi házas negyed várja az arra járókat, ahol a madarak csicsergése és a zöldellő utcák a Gellért-hegy varázsát idézik fel. Hirtelen azonban a látványt egy komor, többszintes épület töri meg, amelynek árnyékában egyenruhás őrök kérnek meg minket, hogy ne folytassuk a fotózást. Ez a Sziklaközpont katonai funkcióval bír, és a II. világháború idején innen koordinálták a légvédelmi intézkedéseket. Olyan szigorúan védett terület, hogy a belső terei ma is rejtélyes homályban maradnak, senki sem tudja pontosan, hogyan néz ki belülről.

Az objektum a Schweidel József utcában helyezkedik el, de valószínű, hogy a környékbeli lakók közül sokan nem is sejtik, milyen különleges funkcióval bírt ez az épület. Egykor a légvédelem feladatainak ellátására épült, és a II. világháború idején a vadászirányítás központjaként szolgált. Történetének részletes áttekintését a Rubicon cikkében találhatjuk meg, amely gazdag információkkal szolgál a helyszín múltjáról.

Nem meglepő, hogy ezt a kulcsfontosságú légoltalmi központot éppen itt alakították ki, hiszen a II. világháború előtti időszakban szinte a város határán helyezkedett el. A környék, bár a város szélén található, mégis viszonylag közel volt más jelentős katonai létesítményekhez, mint például a Vár titkos bunkereihez. Ezek a bunkerek nemcsak menedékként szolgáltak, hanem a katonai légiforgalom irányításának korábbi központjaként is funkcionáltak.

A Sziklaközpont építése 1938-ban vette kezdetét, egy régi Gellért-hegyi kőbánya területén. A kőkitermelés során nyert anyagokat a Déli vasút töltésénél hasznosították. A projekt jelentős anyagi ráfordítást igényelt, és csupán 1941-re sikerült a helyiségek egy részét birtokba venni. A járatok 1 méter szélesek voltak, és 14 méter mélyen hatoltak a Gellért-hegy belsejébe, ahol 5 méter vastag sziklaréteg választotta el őket egymástól. A sziklaréteg és a szigetelés közé 60 cm vastag vasbeton boltozatot építettek. A komplexum teljes belső felépítése azonban továbbra is rejtély marad számunkra.

A rádió- és híradóközpont megépítése során a tervezők egy modern létesítményt álmodtak meg, ám a háború kitörése miatt az épület harmadik szakaszának befejezése a konfliktus végéig váratott magára. A Sziklaközpont, amely a város közműhálózatára támaszkodott, rendelkezett azon képességgel is, hogy saját fúrt karsztvízkútjával, generátorával és légcserélő berendezéseivel biztosítsa az itt dolgozók kényelmét és szükségleteit. A városi legendák szerint a Citadellával, valamint a később kialakított alagútvonalon a Déli pályaudvarral és egy rejtélyes objektummal a Sas-hegy belsejében is összeköttetésben állt, azonban ezek az állítások sosem nyertek megerősítést.

A háború idején a Fellegvár névre hallgató objektum kulcsszerepet játszott a légvédelem irányításában. A légteret figyelő őrsök jelentéseit központi kerületi egységek gyűjtötték össze, majd titkosítva továbbították a központba, ahol egy különleges térképen rögzítették az információkat, és azokon dolgoztak tovább. Amennyiben a helyzet megkívánta, lehetőségük volt kiadni a Légoltalom vigyázz! és a Légi veszély! parancsokat is, ezzel biztosítva a terület védelmét.

A háború idején a Sziklaközpont falai között a női munkavállalók játszották a főszerepet, hiszen ők voltak a legtöbben, akik a különböző feladatokat ellátták. Gyorsírókként, rádiós operátorokként és telefonos ügyintézőkként tevékenykedtek, és 1942-től különösen nagy kereslet mutatkozott a női munkaerő iránt. Ez részben annak volt köszönhető, hogy a nők kiválóan kezelték a monoton munkát, emellett pedig a hangjuk tisztább volt a távbeszélő-készülékeken, így könnyebben érthetőek voltak a kommunikáció során.

A központot 1944 szeptemberének végéig az eredeti céljának megfelelően használták, azonban a nyilas hatalomátvétel után német irányítás alá került. Az épület egyes részeiben kórházat és hadianyagraktárat alakítottak ki. Ide szállították bekötött szemmel Ilja Osztapenko kapitányt, aki a Budaörsi útnál lépett át a védőgyűrűn, a szovjetek ultimátumával a zsebében. Az üzenet átadását követően azonban elindult vissza, hogy szembenézzen halálos útjával.

Az amerikaiak tisztában voltak a komplexum létezésével. 1945 januárjában megkísérelték lebombázni, de mivel a pontos helyéről nem álltak rendelkezésre elegendő információk, a bombák végül a Tabán területén csaptak le. A már elhagyott létesítményt a szovjet csapatok közeledtével a németek is meg akarták semmisíteni az ostrom utolsó napjaiban, de Noszlopy Antal főhadnagy közbelépett, és megakadályozta a robbantást.

A háborút követően az épületet továbbra is katonai célokra használták, 1949-ben új berendezést kapott, a hidegháborús paranoiában pedig tovább korszerűsítették. 1965-ben aztán a Honvédelmi Minisztérium és a Közlekedésügyi és Postaügyi Minisztérium megegyezett abban, hogy a Malév távolkörzeti légiirányítása (ami a gépeket az utazási magasság és a hazai légtér felső határa között irányítja) a Sziklából fog működni a katonai irányítással együtt.

Bár a polgári szektor a Malév keretein belül maradt, a közös feladatvégzés szempontjából a katonai hatóságok gyakorolták a tényleges irányítást felette, és az épületet is bővítették. Ez a lépés lehetővé tette a katonaság számára, hogy hatékonyabban felügyelje a magyar légteret használó polgári repülőgépeket. Azonban a Malév számára ez az együttműködés nem bizonyult kifejezetten kedvezőnek, hiszen így a Szikla elavultabb technológiáit és módszereit kellett igénybe venniük.

A felemás helyzet hosszú ideig fennállt, egészen 2000-ig, amikor is megszületett az a határozat, amely visszahelyezte a Sziklaközpontot a honvédség irányítása alá. Azóta az épület továbbra is katonai funkciókat szolgál ki.