Megkaptam a Szent György Érdemjelet, de mellé kaptam egy meglepetést is: egy hosszú éveken át tartó küzdelmet a depresszióval, amelyet nem kértem.

"Fotós pályafutásom során számos kihívással szembesültem, és sajnos úgy érzem, hogy én is részévé váltam annak a társadalmi rendszernek, amely körülvett" - osztja meg Urbán Tamás a frissen megjelent A fotóriporter naplójából című kötetében.

Ha valaki évtizedek múltán nekilát, hogy alaposan átnézze Urbán Tamás képeit – ami valószínűleg hónapokba telik a számos ezer felvétel miatt –, akkor egy rendkívül pontos képet kap arról, hogyan is festett Magyarország a szocializmus időszakában, majd ezt követően a rendszerváltás utáni bizonytalan évtizedekben. Urbán, aki az Ifjúsági Magazin munkatársaként, szabadúszó fotóriporterként, illetve a Blikk fotósaként tevékenykedett, vagy éppen csak szenvedélyes magánemberként, nem csupán nyitott szemmel, hanem nyitott objektívvel járta a világot. Képei rögzítik a bulizó fiatalok pillanatait, a piti bűnözés árnyoldalait, a kábítószerhasználat következményeit, a hajléktalanok életét, az intézetek lakóinak sorsát, valamint a visszaélések történeteit. Emellett divatanyagot is fotózott a Stern számára, és dokumentálta a halálos közúti baleseteket, gyerekhalálokat is. Képein felfedezhetjük Deák Ferencet, vagyis az agyontetovált Pillangót is. A Fortepanon pedig több mint ötezer felvételét találhatjuk meg különböző időszakokból, amelyek hűen tükrözik a magyar valóság sokszínűségét.

A könyve szinte észrevétlenül tűnt fel a piacon, így hatalmas eseménynek számított, amikor 2020-ban végre megtört a jég a Felesleges Pillangóval. Ez a mű Deák életútját követte nyomon, egészen a börtönévektől kezdve a szabadulását követő, sőt, majdnem végzetes időszakáig. Deák megítélése sokak számára megosztónak bizonyult, Urbán pedig saját szavaival élve többször is támogatta őt a szabadulása után. Kétségtelen, hogy Deák a szocializmus végének egyik emblematikus alakjává vált, lázadó szelleme miatt, még akkor is, ha a lázadás szimbolikája a bőrén viselt több száz horogkereszt-tetoválásban öltött testet.

Urbán Tamás legújabb művének címében máris ott rejlik a kettősség, amely minden olvasót próbára tesz, ha igazán bele akar merülni a könyv világába. A fotóriporter naplójából - ezt a kifejezést szó szerint kell érteni, hiszen a könyv nem csupán Urbán életének és munkásságának leírása, hanem egy szubjektív válogatás is, amely különböző projektjeit mutatja be. Ugyanakkor egyfajta fotógyűjtemény is, amely határidőnaplói keretein belül bontakozik ki. E két szerep egyesítése nem mindig könnyű feladat, hiszen a két eltérő célkitűzés gyakran ütközik egymással, ami nem kis kihívást jelent a szerző számára.

Urbán munkássága nem csupán a sajtó világáról ad részletes képet, hanem az újságírói és fotóriporteri elvárások, valamint technikák mélyreható elemzése is. A szövegei hol tele vannak megbánásokkal, hol pedig kifejezetten szakmai alapossággal közelítik meg a témákat, így szinte filmbe illő módon tárja elénk a korabeli újságírás mindennapjait. Életútjának ívén végigkalauzol minket a családi gyökerektől kezdve a pályafutásának csúcsáig, egészen a visszavonulásáig, amikor az Országos Rendőr-főkapitányság és a Rendőrségtörténeti Múzeum falai között tevékenykedett. Írásmódja őszinte és sokszor exkluzív, sajtós fordulatokkal fűszerezve. Egy igazi kuriózumnak számító pillanatot is megörökített: egy megbilincselt betörőről készült fotón, amin éppen borozgat a rendőrökkel, olyan archív felvételt hozott elő, amely eddig ismeretlen volt a nagyközönség számára.

Urbán emlékei között felsejlik a fotóművészet határainak manipulálása, és vannak olyan pillanatok, amelyek örökre megmaradnak a lelkiismeretében. 1970-ben, a győzelem napjára készült sorozat során például drasztikusan megnövelte a szovjet harckocsik számát egy felvételen, de a valódi dráma elkerülte a kamerát: amikor véletlenül benyitott egy zárva tartott ajtón, horrorisztikus körülmények között élő katonákra bukkant. A fotózás technikai fortélyai között felfedezhetjük Stalter György különös trükkjét is, aki egy tévé kartondoboza alá bújva, a doboz alól készített titkos felvételeket az illegálisan árusított hanglemezeket forgalmazókról. Ezek az emberek aztán a lapokban teljes arccal jelentek meg. Máskor titokban fényképezett jegyüzéreket, akiket a fotók elkészülte után a rendőrség lekapcsolt, míg Urbán maga is a megtorlás áldozatává vált: a hatóságok valószínűleg bosszúból bántalmazták.

Ahogy a cikk elején idézett gondolat is tükrözi, Urbán tisztában volt azzal, hogy a rendszer elvárásait szolgálja ki. A IX. KISZ kongresszusról írt fejezet ezt a dilemmát járja körül, ám a riportfotózás különleges trükkje mindent háttérbe szorít. Urbán munkahelye, a Magyar Ifjúság, ugyanis egy váratlan meglepetésszámot tervezett a kongresszus résztvevőinek, amihez elengedhetetlen volt egy figyelemfelkeltő címlapfotó. Urbán kreatívan oldotta meg a feladatot: a nyitóbeszédet fotózta le, majd rendőri támogatással és fuvarral előhívatta a képet. Amint véget ért a beszéd, a távozó vendégek már kezükben tarthatták a különszámot, így a meglepetés tökéletesen sikerült.

Urbán tele van megbánással, bánja a manipulációt, bánja azt, hogy megsemmisített fotókat, amiket nem biztos, hogy kellett volna, és elismeri, hogy követett el hibákat, és tévedés volt az is, hogy elment ételfotózni a Magyar Konyhához. A változó jogi környezetről is beszél, külön fejezetet kap az az eset, amikor a Világ Ifjúsága címlapjára került egy fotója, de a képen szereplő, koncerten teljes önkívületben lévő srác perelt miatta. A pert elbukta, a bíróság kimondta, hogy a koncert résztvevői vállalják azt, hogy fotók készülnek róla. Érdekes módon a rejtett kamerás, illegális cselekedetekről készült fotók miatt nem merültek fel aggályok Urbánnál.

A fotóriporter naplójának utolsó harmada igencsak hátborzongató fordulatokat hoz, amikor Urbán elkezd beszámolni a halálos balesetekről. A könyvet kézbe vevő olvasónak fel kell készülnie arra, hogy olyan képekkel találkozik, mint a lakástűzben életüket vesztett kisgyermekek, akiket a kórboncnok tolmácsolásában látunk, Urbán lencséjén keresztül. Egy másik sokkoló történet bontakozik ki a fotós saját lakóházában: a felső szomszéd napok óta eltűnt, és a lakóközösségben fura szag terjengett. Megvárták, míg a hatóságok betörik az ajtót, de amit ott felfedeztek, az mindenkit megdöbbentett. A mindig öltönyben, aktatáskával közlekedő szomszéd lakása teljes káoszban állt: üres sörösüvegek és szemét borította el a teret, annyira, hogy közlekedni sem lehetett. A sörösüvegek halmának legmélyén ott feküdt a szomszéd holtteste. Urbán megörökítette ezt a borzalmat, és a könyv lapjain mindenki szembesülhet ezzel a sokkoló valósággal. Nem meglepő, hogy a könyvben később ilyen szavakra bukkanunk:

A hetvenedik születésnapomon megkaptam a Szent György Érdemjelet, de mellé valami váratlan ajándékot is kaptam: egy hosszú, küzdelmes időszakot, amelyet a depresszió árnyéka kísért.

A könyv grafikai megoldásai mellett nem lehet elmenni anélkül, hogy meg ne említsük, mennyire szándékosan idéz egy határidőnaplót. Az oldalak vonalazása és a felső sarkokban felbukkanó időszaki dátumok sajátos játékot űznek a valósággal. A dizájn egyfajta zűrzavart kelt, mintha csak a koncepció született volna meg, de a kivitelezés során valami elmaradt volna – a sarokban lévő dátumok és oldalszámok keveredése némi zavart okoz. A tördelt szöveg nem igazodik a vonalakhoz, ami furcsa keretet ad a soroknak, mintha a tervező szándékosan akarta volna összezavarni a nézőt. A vonalak intenzitása is változó, hol erőteljesen rajzolódnak ki, hol alig észlelhetőek, sőt, még a fotók alatt is megjelennek, ha épp ott találhatóak. Az írásokat és képeket gyakran kiegészítik a cikkek kivehető oldalainak fotói, amelyek sokszor nehezen olvashatók, sőt, sok esetben teljesen feleslegesek is. Urbán fotói önállóan is megállják a helyüket, hiszen annyira kifejezőek, hogy szinte magukért beszélnek, míg a szöveges kíséret az író részletezésén keresztül nyújt további információkat.

A fotók kicsinyítése az, ami igazán hiányzik a méltó elismerésből. Urbán riportfotói eddig csupán néhány lehetőség keretein belül kaptak helyet a nyomtatott formában. A nézők hajlamosak csupán a riportfotós szerepére fókuszálni – és ő maga is így van ezzel –, de számos munkája jóval túllép ezen a skatulyán. Legyen szó a kompozícióról, a megismételhetetlen pillanatról vagy egy erőteljes gesztusról, sok alkotása olyan mélységeket rejt, amelyek felülmúlják a puszta képi tartalmat. Éppen ezért frusztráló, hogy a könyvben több kép is kisméretben jelenik meg, hiszen sok esetben a részletek felfedezése hosszú időt igényelne. Gondoljunk csak az aszódi intézet vizitjén készült felvételre, ahol egy család a csecsemőt az asztalra helyezte, vagy az ecseri lakodalmas pár mellett, egy félkész ház előtt készült képre. A fekete vonatokról készült sorozat is megérdemelne egy alaposabb, nagyobb teret. Még inkább kétségbeejtő, hogy sok fotó egymás mellett szerepel a könyvben, olykor úgy, hogy a képek mintha egymásból vágnának ki.

Egy erős érvet képvisel az a megállapítás, hogy az Urbán-archívum valójában a Fortepanon találja meg a legmegfelelőbb helyét. Itt bárki számára hozzáférhetővé válik, lehetőséget adva a kutatásra és a nézegetésre. Ezzel szemben a könyv inkább Urbán Tamás életéről és munkásságáról szól, saját szavaival megfogalmazva. Ez érthető lenne, ha a piacot elöntötte volna a számtalan Urbán-album, és ha annyi fotókönyv készült volna az összes anyagból, hogy már nem maradna lehetőség újabb katalogizálásra. Ilyen esetben magának a szerzőnek kellene előállnia valami újdonsággal, hogy továbbra is fenntartja az érdeklődést, és legyen mit eladnia.

A magyar kulturális életnek sürgető feladata, hogy Urbán Tamás műveit méltóképpen feldolgozza és nyomtatott formában is bemutassa. A kötetben, amelyet éppen most lapozgatunk, külön fejezetet szenteltek a Sternnek készült, Király Tamás kollekcióját is magában foglaló divatanyagoknak. Ugyanakkor valószínű, hogy jogi korlátok miatt csupán egy Király-portré férhetett el a kiadványban. A Fortepan esetében már tapasztaltuk, hogy a közmédia nem habozik támadni, függetlenül attól, hogy mennyire értékes kincs is az, amit képvisel. A könyvek viszont, ha csak a polcon hevernek, sosem érik el a céljukat.